Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/326529
|
2008-06-09
Az életem olyan, mintha egyedül állnék szemben fegyvertelenül egy felfegyverzett hadsereggel. És azt mondják: ha van hited, legyőzheted őket. Elhinnéd, ha Te állnál szemben, halálra ítélve a haddal? És megnyugodnál, mikor azt mondják: ne félj? Fel lehet adni. El lehet futni a páncélos sereg elől. Talán még sikerülne is. De mi várna akkor rád? Gyötörne a tudat, hogy meg sem próbáltad. Lehetőséged volt, hogy viharrá válj, és elsöpörd, aki rád vicsorgatta fogait, mégsem tetted. Onnantól kezdve magad elől kellene menekülnöd. Vagy talán választhatod a másik utat. Felveszed a sisakodat, és egyedül megindulsz a had ellen. Emelt fővel. Mit tesz ekkor a had? Kiröhög, kigúnyol, leköpdös, hülyének néz, és azt mondja: Ez akar legyőzni minket? Teljesen egyedül? Fegyver nélkül? És mikor közéjük érsz, és látják rajtad elszánt erődet, és senki nem mer hozzád érni. Nem támadnak meg, nem tipornak a sárba, hanem döbbent csend közepette, ámuló arcok sokaságán át elsétálhatsz köztük, és besöpörheted a diadalt. Átjár ekkor egy furcsa érzés, amibe beleborzongsz, és jóleső melegséggel tölt el. Akik a csatát csak kívülről szemlélik, felnéznek majd rád, tisztelni fognak, és megbecsülnek. Ők lesznek azok, akik az igazi barátaidnak mondják majd magukat. De vigyázz! A sereg, aki ellened vonult, kisebb veszélyt rejt magában, mint ez a pár ember, akiknek megnyílsz, és bízol bennük! Képmutató van köztük, aki kihasznál, majd eltipor, és elragad magával az érzés: Le akarsz ugrani egy magas épületről. Végre egyszer igazi szabadságot és örömöt érezhetnél. És a vége oly hirtelen lenne, hogy az agyadig se jutna el, hogy fáj, és boldog mosollyal feküdnél és ölelnéd át az aszfaltot. Sajnos túl idilli kép ahhoz, hogy igaz legyen, mert amíg él az ember, addig mindig mászik felfelé egy lépcsőn, ami fagyos, és senki nincs vele, amikor a legjobban csúszik. És minduntalan elcsúszik, összetöri magát, és otthagy egy darabot magából minden egyes lépcsőfokon. Minden esés egyre jobban fáj, és a végén belehal a fájdalomba, mert nem bírja tovább. Sosem jut fel az épület tetejére, hogy megérintse a hideg szél, és belekapaszkodhasson, átölelhesse Őt, aki végigkísérte a lépcsőn.
Állandó a harc, amiben végig egyedül kell legyél, egyedül kell érezd magad és szenvedned kell, amíg van benned érzés. És a végén, amikor már feladod, egy könnycsepp még kigördül a szemedből, és elszívja a föld, melynek mélyén halottak hevernek, és a szenvedő ember fájdalmából táplálkozva, csontarcuk mosolyra görbül, mert a halottak könnyekből élnek.
És mégis: nem az fáj, hogy harcolnod kellett a haddal. Nem fáj, hogy fel kellett mászni a fagyos lépcsőn. Összetörve bár, de mégse fájnak a sebek. A végén csak egy dolog fáj: hogy nincs akit szerethettél, és nincs aki szeretett. Mindezt egyedül kellett végigcsinálni...
|
