Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/326529
|
2008-12-21
Az Érzés. Félelem. Ki nem mondott szavak. Elmulasztott vallomás. Egy meg nem hozott döntés. Reménytelen reménység. Ragaszkodás. Vágyak és valóság. Elveszett álmok. Könnycseppben megtörő fény.
Az út, amelyen egy Lélek végigmegy, darabjaira törik, elveszít mindent, ami valaha, ha csak egy percre is, de az övé volt. Emlékszik a percre, és visszavágyik. Nem tudja és nem is akarja elengedni azt a percet, pedig tudja, hogy el kell engednie. Már régen el kellett volna engednie. Már régen meg kellett volna hoznia a döntést, ki kellett volna, mondja ama kőkemény szavakat. Azóta talán újra minden rendbejött volna. De nem tette. Inkább választotta a képmutatást. Hazudott. Hazudott annak, akinek sohasem hazudna. Hazudott annak, akinek valaha el kellett volna, mondjon mindent. Hazudott, és ezért most nagy árat fizet. Ezért most környékezi a gyötrelem. Magányos, s most senki sem lehet vele. Ezt valóban egyedül kell megélnie. Magának okozta, magának kell rendbe hoznia. De ó, ki az, ki boldogságban boldogtalanságról elmélkedik? Ki az, ki érzékenyen, megbocsátó szívvel, vigasztaló szóval, öleléssel fordulna felé? Ki tenne ilyet, mikor csak kavarodást hoz, amikor bevall és megvall rég homályba vesző eseményeket, melyek most ismét a felszínre törve, nagyobbat robbannak, mint amekkorát akkor pukkantak volna. Emberfeletti lenne, senkitől sem elvárható, s még csak nem is remélhető. Mennyi kétség, mely magával rántja a Lelket, reázuhannak, s saját bűnei nyomják laposra.
Karácsony? Fény? Remény? Öröm?
Mind-mind sóvárgott. Vágyott Fény, vágyott öröm.
A karácsony egy gyermek születése. Hasonlatos lesz a karácsony azokhoz a fizikális érzésekhez, amelyek a gyermek születésével járnak. Nem anyának, hanem gyermekének. Hiszen a gyermeknek is fárasztó, és fájdalmas procedúra. Nekem is, miként a gyermeknek, lassan jövő, s egyre csak növő fájdalmat kell elviselnem. Szinte összeroppanok, s ha végre megszűnik minden nehézség, mert egy kéz kiemel belőle, akkor jön csak a neheze. Lélegezni kell, de nem tudok majd, s ehhez is kell a kéz, hogy hátba verjen, s egyszerre megnyílik az út a levegő számára. Azt hinném, hogy vége, s nyugalom következik, de rám tör minden, mit éreztem, amin végigmentem. Fájdalmak, szorongatás, pánik. És nyugalom helyett egyszerre nem tudok mást csinálni, mint sírni. Üvölteni, és kikiabálni minden gyötrelmet. De ezt sem, mint oly sok más érzésemet sem érti senki sem. Kérdhetik: Mit bömböl? Hisz örülhetne, hogy vége! Miért panaszkodik? Hiszen most már jó sora van! Már nem kell aggódnia! És mégis-mégis csak egy olthatatlan érzés hasítja ketté a szívemet. Elmondhatatlan, megfoghatatlan, leírhatatlan. Csak egy érzés. De hát nem is én akartam, hogy legyen. Nem én kértem. Mégis jön, és mindent eldönt. Minden felborít, mindent elsodor. Ember vagyok, van hatalmam: irányíthatom, igába hajthatom. Mégis mit sem ér az egész, ha kimondatlan marad. Bezárva csak feszíti a szív börtönének rácsait. És erős. Erősebb, mint gondolnám. Csak bezárom, és ő dühöng. Egyszer elpattint egy rácsot, ahol már kifér. Kiszabadul, és rombol. Pedig ha nem is próbálom bezárni, akkor elröppen, s ártalmatlan pillanatként suhan el a végtelenbe.
Van valaki, aki mindezeket értheti? Van valaki, aki az Érzést viszonozza? Van, aki a Félelmet eloszlatja? Van, aki kimondja a Szavakat? Van, aki nem mulasztja el a Vallomást? Van, aki meghozza a Döntést? Van, aki a Reménytelenségből Reményt alkot? Van, aki ugyanígy ragaszkodik? Van, akinek a Vágyai ugyanezek, és aki a Valóssággal összehozza? Van, aki visszahozza az elveszett Álmokat? Van, aki letörli a könnycseppet?
Van Valaki?
|
