Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/326529
|
2008-12-25
,,Az Ige testté lett, és köztünk lakott [...]
Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva." (János 1, 14-16)
Ha Isten akaratát szemlélem és az ő útjait fürkészem, mindennél messzebbre kell néznem, hogy megértsek belőle egy kis töredéket. Mégis megrettent, hogy amikor megnyugszom őbenne, és kimondom a személyes igenemet az út következő szakaszára, nem tudom, hogy mire mondok igent. Fogalmam sincs róla, hogy mi vár rám. Nehezen tudok bízni, ám mindig ő győz. Sokszor akarok nemet mondani, és a saját utamat járni, a vágyaimat követni. Meg is tehetem. Egy darabig. De az Úr - miként egy jó társ - mindig kivárja, hogy befejezzem a botorkálást, és visszataláljak hozzá. Töredelmes lélekkel be kell látnom, hogy az ő akarata szent. Nem ellenkezhetem, és nem futhatok el előle. A pillanatok, amikor képes vagyok a megnyugvásra, megfoghatatlanok, leírhatatlanok, elmodhatatlanok. Mégis túl rövidek ezek a pillanatok. Vágyom rá, hogy mind több és hoszabb ideig lehessen enyém az érzés. Valahol ez az a kiegyensúlyozott életminőség, amire igazán vágyom. Csak az a baj, hogy ezt sokszor a hozzám közelállókban szeretném felfedezni. Csupán azért, mert ők láthatók, érinthetők, érezhetők, átölelhetők. Valóban rossz volt a sorrend. Ha nem vagyok jóban az Úrral, nem leszek jóban az emberekkel sem. Pedig ezt én, mint az érzéseiből élő és könnyen törő entitás, mindig, minden áron az ellenkező irányba szerettem volna véghez vinni. Az ember fejlődik. Már látom benne a hibát. És hálás vagyok az apró jelekért, amiket kaptam. Furcsa ez. Olyan emberektől kaptam ezeket a jeleket, akiktől régebben a megnyugvás pillanatait vágytam. Mennyire igaz, hogy ha békét és megnyugvást kérek az Úrtól, akkor olyan helyzetet ad, amiben megkereshetem azt. Csak mint mindenben, még ebben is szüntelenül hibázom. Emberben, és emberekkel keresem a harmóniát, ahelyett, hogy az Istenben és az Istennel keresnék. Kezdetben azt hinném, hogy nem azt kaptam, amire vágytam, mégis hiszem, hogy magával hozza mindazt, ami az érzéseimben is megnyugvást teremt. Mert egy folyamat közepén vagyunk, és még nem látom az út végét. Rábólintottam valamire, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Csak egyben bízhatok.
Minden túl törékeny. Az igenem, a bizalmam, a kitartásom, a türelmem, az akaratom, a hitem, hogy ennek mentálisan és fizikálisan is jó vége lesz...
Ez mind egy-egy apró üveg karácsonyfadísz, amit bármiylen szellő könnyen kibillent egyensúlyából, ami könnyedén csúszik le a fenyő ágáról, ha hozzáérnek, és ami a szőnyegen apró zuhanás után is darabjaira törik.
Vigyáznom kell rá, segítsetek vigyázni rá, vigyázzatok rá, mert egyedül sohasem megy!
|
