Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/158204
|
2006-07-05
Trükkös az élet, az ember mindig tervez,
A sors meg csak mosolyog és megad, vagy elvesz.
Ha kellesz neki vitának helye nincs,
Hiszen az ő markában lapul meg a legdrágább kincs.
Élet, élet de csuda klassz csak nézd meg,
Egészen addig amíg a szép részeket nézed.
Ezek mesebeli képek ez egy Fortuna pakk-nak
Tűnik, hogyha be nem üt a krap.
Amíg a jó neked természetes
Addig a rosszér szinte senki sem repes,
És amikor ott vagy muszáj, hogy okot keress,
Mért ver a sors és mért történt pont veled ez?
Így hát ezután egyből másképp mutat a csodás látkép,
a mesés helyett sokkal inkább véres ez a játék.
Ajándék minden kellemesen eltelt nap,
Amit az ember csak kölcsönbe kap.
Nincs megírva, hogy ez így van rendbe
Talán nincs megírva és nincs sorokba szedve
Talán nincs, nem is volt és nem is lesz
De ki az, aki mindent a helyére tesz?
Mert ha nincs megírva hogy ez így van rendbe
Hogyha nincs megírva és nincs sorokba szedve
Hogyha nincs, nem is lesz és nem is volt
Nem marad más csak egy homályos folt!
Boldog kell hogy legyél ha egészségben élhetsz,
Bár lehet nem nevetsz, mert ez nem egy hecc, sőt félhetsz,
Mert megeshet hogy hatalmasat tévedsz
És itt kell hagynod mindenkit, akit csak szeretsz.
Ha a sors így szól: Húzás! Na az a tökön szúrás!
Nem segíthet semmiféle földön szerzett tudás.
Csak elmúlás, és kész a dalnak vége szakad,
De annak rosszabb, aki megy vagy annak, aki marad?
Mert elmenni látnak így övék a bánat,
Értetlenül állnak, az emlékek fájnak,
Csak vágynak utánad, mindenük a gyász
És közben azt se tudják, valójában merre jársz?
Később jónak öltözve az idő lép közbe,
Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze.
S ha a feledés gyomja a majd sírodra nő, Nem utal rád más csak egy megkopott kő.
A dallamokon ülve bekúsztam a fülbe,
S te eltöprengsz, azon hogy a dalt mi szülte,
Hogy mi ihletett, vagy hogy mért készítettem,
Mi volt a célom hogy a lemezre tettem?
Lehet hogy furcsa, de emléknek szánom,
Mindenkinek, akitől meg kellett válnom,
És a feledés fogalmát hogy végleg legyűrje,
Rádióhullámok szárnyán küldöm az űrbe.
Bár a jel gyenge a végtelen csendje.
Mégse lesz képes, hogy magába nyelje,
Nem lesz, a fogja, sőt védőtokjaként óvja,
Míg csak nem valaki befogja.
S a dallamokon ülve bekúszok a fülbe,
És ő is eltöpreng hogy a dalt mi szülte.
Így örök emlék lesz, csak kószál fölöttünk
Mindazokért, akik már nincsenek köztünk.
|
