Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/9291
|
pwned
Hó, virág
Budnak átlagosnak tűnt a soron következő tél is, mint eddig mindegyik. Ezek a telek ilyenek. Futnak egymás után, és mégis mind ugyanolyan. Fogalma sem volt miért akarják oly veszettül beérni a másikat, mindenesetre legalább nem érte váratlanul az a pár első hópehely. Vajon lehet több is első? Végül is mind olyan különböző. Tulajdonképpen Bud nem szerette a nagyon hasonló dolgokat, így furcsa mód a telet utálta, a havat mégis legszívesebben mind magához ölelte volna, ha úgy találták volna ki, hogy ezt megtehesse. Ezek az átlagtalan dolgok ilyenek. Sose teljesen olyan, mint kéne. De hát nem várhatjuk el tőlük. A sok tökéletes dolog mind gusztustalanul átlagossá tenné önmagát. Elgondolkodtató, hogy mégis mitől lehetne még bonyolultabb az egész. Ó a bonyolultságot úgysem kell sose keresni, hiszen rendszerint ott ólálkodik az orrunk előtt a maga színtiszta egyszerűségében. Szinte belebotlik az ember. Bud így is tett, jobb híján, hiszen annyira meglepődött attól az egy szem virágtól a tejfehér jeges birodalom közepén, amennyire csak lehetséges volt. Arra bizonyosan elegendő, hogy helytelen sorrendbe emelje a lábait, és így nagy kuszaságot teremtve mozgásában, a virágot pontosan az orra hegye előtt pillanthassa meg legközelebb. Nem is furcsállta hogy így történt, hiszen úgy is épp behatóbban akarta megtanulmányozni ezt a káprázatot. Persze előfordult máskor is egy-két virág elvétve télvíz idején, mégis valami nem volt itt rendjén. A hatalmas (mármint egy átlagos virághoz képest meglehetősen átlagon felüli) szirmok mintha szivárványszínben pompáztak volna. Nem mindig, csak amikor épp nem figyel rá az ember. Mint mikor a szemünk sarkából pillantjuk meg a dolgokat. Ráadásul a betonból. Budot nem igazán foglalkoztatta a biológia, ennek ellenére nevetnie kellett. Először meglepő volt számára mennyire megijedt a virágtól, mégis magabiztosan szakította le, miután ráeszmélt a helyzet képtelenségére. Egyszerűen nem lehet ott. De ott volt. Mire gondoljon ilyenkor az ember? Furcsa hogy az eddig nem tapasztalt dolgokat milyen bőkezűen kiáltjuk ki hiteltelennek. Hiszen még neve sincs! Nem lehet szavakkal végigtapogatni, mégis ott volt a kezében, és érezte, ahogy melegséget áraszt végig a testén, egyenest a szíve felé. Legszívesebben eldobta volna talán, esetleg még meg is taposná, ha lehetne. Csak egy kicsit, csak úgy a felsőbbrendűség ékes bizonyítékaként. Hiszen Te nem létezel! Viszont a virág kapaszkodott. No nem a testével, az talán sok lett volna tényleg. Egyszerűen Bud keze meg se moccant. Nézte a virágot, a virág pompázott, sokáig ismerkedtek így szótlanul. Ha a felismerés egy olyan mechanizmus lenne minek munkája lefutása végén, tényleg kigyúlna egy kis villanykörte a fejünk felett, sok utómunkálattól kímélne meg minket. Ez a felismerés ez ilyen. Sokszor önmagát is észre kell, hogy vegyük, nem csapkod hátba minden sarkon. Hiszen ez a virág ismerős! Jobban mondva régi barátok. Ő meg Bud. Egész ilyen kis virágtemetője van már otthon. Csupán oly lassan bírnak haldokolni, és annyira változatossá válnak az idő folyamán, hogy felismerhetetlenné teszik a következő adag csokrot. Megkóstolta az egyik szirmot. Hülye ötlet volt, maga sem tudja miért. Mármint miért volt butaság. Hiszen ez finom!
Csak kevés lesz, vagy legalább is nem sok. Elég biztos, hogy nem. Ezek a virágok ilyenek… Ó de hát össze kell szedni egy csokorral! Ez a tél nem is olyan szörnyű, hisz rengeteg virág volt még elszórva csak úgy a fagyos betonon. Mintha csak Bud örömére dobálta volna szét valaki. Valaki… Lehet, hogy tartoznak valakihez? KLAKK, mondta a villanykörte, de mire az észbekapás megtörtént, a lány már el is tűnt a horizonton. A csokor zsebbe gyűrése nem járul hozzá túlzottan, hogy a virágok szimpatizáljanak az emberrel, még szerencse, hogy őket ez hidegen hagyja. Főleg így télen. Mindenesetre a finom langyos érzést még így is árasztották magukból, mintha muszáj lett volna. Muszáj volt. Bud erős lett tőle, s addig futott, míg hirtelen fel nem tűnt a virágokat szóró leány alakja a távolban. Furcsa mód minél jobban fogyott a távolság, annál inkább tudta, hogy ez kell neki, hogy ott a helye neki is. Virágot szórni. Egyszerűen ez volt a helyes. Ami helytelennek tűnt az a csokor fogyatkozása a zsebben. A nem túl nagy zsebben. A túl nagy szirmú virágok. Ha legalább nem felejtette volna el futás közben felkapkodni a többi kis örömforrást… na de ezek a kellemes dolgok ilyenek. Csak úgy elfutunk mellettük. Néha pedig köszönnek is. Igenis van beszélő virág. Habár leginkább csak a többi virágnak kiabálnak, ott a zsebekben. Ők mégis hűségesen átadnák a tényeket nekünk azzal a melegséggel együtt. Budot nem foglalkoztatta ez. Futni kell. A futás maga nem is olyan megerőltető dolog, ha tudjuk, miért tesszük. A gondolatok áradása a fárasztó mindeközben. „Mennyit futottam már? Mennyit fogok még? Hogy lehet, hogy ő csak sétál, mégis oly nehéz beérni? Milyen jó volna, ha pont errefelé jönne és nem épp ellenkezőleg. Vajon tudja, hogy szélnek eresztette a virágait? Vajon tudja, hogy nálam vannak?” És akkor egyszer csak ott találta magát közvetlenül a lány mögött, akit egy egész virágoskert követett. A növények táncoltak, mókáztak, csevegtek, mind-mind a gazdájuk körül. Mégis olyan magányos mozdulatokkal szelte a hűvös levegőt, mintha nem is venne tudomást a környezetéről. Talán nem vett tudomást a környezetéről. Bud hirtelen felindulásból elhatározta, hogy megmutatja neki, mit birtokolnak, és hogy vigyázhatnának a kertre együtt, így aztán egy nagy ugrással ott termett és egy erőteljes mosollyal átölelte a lányt. Volna. Átölelte volna, de hirtelen álommá foszlott. A virágok! Nem maradt egy sem mire odaért. Bud a földre rogyott, magához ölelte a hópelyheket. Hideg volt. Mélységesen hideg. Vonyított. Sírt. A könnyei tükörképpé folytak össze, és meglátta benne magát, amint ott fekszik saját haldokló kertjében. Az ő virágai épp olyanok voltak, mint amiket talált, de a szivárvány már kifolyt belőlük. Vagy mindig is ilyen szürkék lehettek? A „virág” szó kezdte értelmét veszteni. Bud attól félt lassan a „lány” a „fut” sőt talán még a „szó” szó is értelmét fogja veszíteni. Így hát méltóságteljes magányba burkolódzott, hogy a megoldást a legapróbb tévedés se tudja késleltetni. Nem szerette a túlzottan hasonló dolgokat. A virágok…. Talán az a lány sem szereti a hasonló dolgokat. Talpra kecmergett, és elindult visszafelé, miközben szétszedte, összerakta, átcsoportosította, bepréselte, kiszínezte, összehajtotta, millió fajta módon átformálta a saját virágait. Nem tehetett mást. Talán csak unalomból, mindenesetre hatásos lehetett. Visszatért az ereje. Kölyökkutya módon ki az új sípolós játékára, úgy vetette magát Bud a szivárványos virágra. Megvan! Talán csak túl ostoba, ahhoz hogy kétféle virágot meg tudjon különböztetni egymástól, ezért becsukta a szemét, majd újból kinyitotta. Igen, tényleg pont olyan volt ez is, mint amilyet ő formált magának. Elő is vett egyet a sajátjából a feltételezés megerősítéséhez mindenesetre… Hát ehhez le is kellett ülni. Vagy legalább huppanni. Hiszen mindkét virág olyan, mint az első volt! Van több első virág? Azért csak össze kell szedni megint. Jó érzés. Mi a legjobb indok, ha nem ez? Tulajdonképpen esztelenségnek tűnhet, hogy összesen negyvenkét alkalommal próbálta magához ölelni a lányt, és minden alkalommal ugyanúgy történt minden, mint először. Van két egyforma alkalom? Már nem is akart futni. Csupán ballagott, magányosan vonszolta magát, miközben egy kis kert már ki is bontakozott körülötte. Ott ugráltak, énekeltek és mókáztak. Néha egy-egy virág lemaradt a többitől, önkényesen beásta magát a hideg betonba, és úgy döntött, hogy ő most vár. Bud szívdobbanása ritmusában lépkedett a lány árnyékában és nézte őt. Tudta hogy nem mehet közelebb, mert akkor eltűnik a zsebéből az utolsó virág is, és vágyálmai tárgya ismét köddé válik. Csak követte őt. Szerette követni őt. Sokszor elmentek mások kertjei mellett, amik ugyanúgy ugráltak és táncoltak… Vajon van két egyforma kert? Bud tudta hogy követik, de ha meg akart fordulni úgy érezte, kicsúszik a zsebéből az utolsó virág. Ne! Még egyszer ne… Életének utolsó előtti meglepetését az okozta mikor a lány egyszer csak lezuhant a világról. Az utolsó az volt, mikor Bud zuhant le a világról. Körülbelül két másodperc telt el ezen események között, majd a zuhanás helyét felváltotta egyfajta kiszámíthatatlan himbálózás, földet érés, halmozódás és egyesülés a többi fagyott testtel. Vajon van két egyforma zuhanás?
Heorelonnak átlagosnak tűnt a soron következő tél is, és egyáltalán nem lepte meg az első pár emberpehely. Örült neki. Meleg volt, virágillatú és édes. Van két egyforma?
mun, 2007. 01. 03.
|
