Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/126565
|
Madaras mese
Legyen az első Müge-mese egy madaras, ha már fecskékről volt szó az előzőekben.
Baltazár és a madarak
Baltazár madárijesztő volt. A kertjét magas deszkakerítés vette körül. "Ez az én birodalmam: ami a kerítésig tart!" - mondogatta, és elképzelni sem tudta, mi van a kerítésen túl. Csak a fák koronáját látta, meg a madarakat, akik onnan szálltak hozzá. Ha megkérdezte őket, azok a szárnyukat csapkodva kicsúfolták: "Ott más birodalom van, más kerítése, amihez egy rongyosnak semmi köze!" - csipogták és a vállára ültek, lyukakat csipkedtek a kalapjára, megrángatták rongyos kabátját, lila nyakkendőjét, azután visszaszálltak magot eszegetni, cseresznyét csipegetni.
-Miért nem beszéltek velem szépen? Miért csúfoltok állandóan? Miért nem énekeltek nekem?
-Azért mert rongyos vagy. És különben is... Csak! -válaszolták felröppenve, és elszálltak a kerítésen túlra.
-Ne hagyjatok itt! Gyertek vissza! Csipegessetek még! Megehetitek az egész kertet! -kiáltozott utánuk, de a madarak nem jöttek vissza; csak a felhők lopóztak föléje az égen, és mosolyogtak, hogy miféle madárijesztő hadonászik odalenn.
Éjszakánként, amikor a csillagok és a hold vigyázták a kertet, azt álmodta Baltazár, hogy köré gyűlnek a madarak, énekelnek neki, és elmesélik, mi minden van a kerítésen túl. Reggel jöttek is a rigók, a cinegék, seregélyek, csicserkék, poszáták, zöldikék, de csak csipogtak, kalapot, nyakkendőt csipkedtek, és semmit sem meséltek.
- Én nem maradok itt tovább! Elmegyek, megnézem, mi van a kerítés mögött! - mondta egyik nap, és nagy léptekkel megindult a kerítés felé.
A madarak csodálkozva néztek utána. "Biztosan napszúrás... vagy valami rossz bogyót evett..." - csipogták.
Amikor a kerítéshez ért, nagy nehezen fölkászálódott rá, átlógatta a lábát, és megszámolta a fákat: "Három, tizenhárom, nyolc, öt, kettő, száz. Hűha! Eggyel több cseresznyefa, mint nálam... Szép!" - állapította meg, azzal leugrott, át a másik kertbe, ott sétált, nézelődött, majd hirtelen megállt és nagyra meresztette a szemét.
Egy hatalmas házat látott; falát zöld repkény futotta körbe, tetejét moha lepte, s az ablakokban nagy szirmú virágok hajladoztak. A ház előtt virágágyások, tömve tulipánnal, rózsával, kardvirággal, az ajtóhoz vezető ösvényt pedig fehér kövek szegélyezték.
"Ez aztán a birodalom! Csupa virág! Hű, de szép!" - ámuldozott, azzal óvatosan, lábujjhegyen lépve, megindult az úton. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor rákiáltott valaki:
- Hijnye-hujnya! Mit settenkedsz a házam körül?!
Baltazárnak még a lélegzette is elakadt.
Megfordult, és egy zöld kertésznadrágos apókát látott maga előtt; két nagy lapát füle volt, fehér körszakálla, nagy vörös orra, kopasz feje, szemüvege, a kezében pedig műanyag locsolókanna.
- Ki vagy te? - kérdezte Baltazár.
- Én vagyok a kertész! - húzta ki magát az apó. - Virágokat nevelgetek, hogy szép virágos legyen a birodalmam...
- Valóban szép a birodalmad... meg illatos is, biztosan örülnek neki a madarak...
- Itt nincsenek madarak! - vágott közbe a kertész. - Gyűlölöm őket, mert összecsipkedik a gyümölcsöt és megeszik a magokat... Az én virágaimban csakis én gyönyörködhetem!
- Elkergeted a madarakat? - csodálkozott Baltazár.
- El. De mostantól te fogod elkergetni őket! - mondta és erősen megszorította Baltazár karját. - Elvégre madárijesztő vagy, nem igaz?
- De hát én... én nem szoktam bántani a madarakat...
- Majd most fogod... ha nem akarod, hogy elverjelek! - Azzal a ház mögé vonszolta Baltazárt.
Ketrecek voltak ott hosszan egymás mellett, és három sor magasan egymás tetején; az egyikben rigók szorongtak, a másikban cinegék, harmadikban seregélyek, majd csicserkék, poszáták, zöldikék...
- Ezek mind a kertem akarták elpusztítani! - mutatott a kertész a ketrecekre, majd lezárt üvegekhez vezette Baltazárt, és azt mondta: - Ezek a szemtelenek pedig a virágok illatát akarták megkaparintani... Hijnye-hujnya, ők is a világ ellenségei!
Baltazár nézte a pici méhecskéket, amint egymás hátán másztak a szűk üvegekben... Nézte és sajnálta őket. Azután kigondolt valami cselt, és lelkendezni kezdett:
- Nagyon jól tetted, hogy idezártad őket! Ügyes kertész vagy.
- Ehem-öhöm, nagy-nagy öröm, hogy így vélekedsz, pajtikám! - vigyorgott a kertész és elengedte Baltazár karját. - Gyere, megmutatom, hol kell hessegetned a madarakat! -mondta, és a boldogságtól csak úgy ragyogott a nagy vörös orra.
Egy csomó árpavirág, földi csucsor és tililó közé mentek.
- Itt fogsz hessegetni, reggel meg kapsz munkaruhát, új kalapot és egy tisztességes nyakkendőt... Most pedig munkára fel! -búcsúzott, és a műanyag locsolókannát lóbálva visszament locsolgatni a virágokat.
Lassan este lett, öreg este. A kertész rég lefeküdt, és a szépséges virágokról álmodott.
Baltazár abbahagyta a hessegetést.
"Itt az ideje, hogy segítsen azokon a világ-pusztító szemteleneken" - dünnyögte, majd odament az üvegekhez, és sorra leszedte a tetejüket.
- Hess! Hess! Menjetek haza a birodalmatokba! - mondta, mire a méhecskék bizsegve tódultak ki az üvegekből. Azután a ketrecek reteszeit húzogatta el. - Hess! Hess! Menjetek, meneküljetek innen! - hessegetett, a madarak meg csipogva röpködtek fölötte, és elszálltak mind a kerítésen túlra.
A házban kigyúltak a lámpák, és a kertész kiabálása hallatszott.
Már Baltazár is menekülni akart, amikor gyönge, halványka hangon megszólította valaki:
- Állj csak meg, rongyos! Én is elszeretnék innen menni.
- Hol vagy? Ki vagy te? - nézelődött, de senkit sem látott, csak valami beteges nyöszörgést hallott a ketrecek felől. - Hol vagy? Merre vagy? -suttogta, és az egyik ketrecben meglátott egy kis tengelicét.- Mit csinálsz itt? Miért nem mentél a többiekkel?
-Légy szíves, segíts nekem, te rongyos! - kérte a madár.
Baltazár kivette a ketrecből, és épp föl akarta dobni, hogy repüljön, amikor valami szokatlanul meleg és szokatlanul vörös foltot vett észre a tengelice szárnyán.
- Hú! -meresztette a szemét. - Megsebesültél?
- Igen - mondta halkan. - Vérzik a szárnyam, mert a kertész megdobott... Vigyél el, te rongyos, vigyél el innen!
Baltazár nagy léptekkel indult a kerítés felé, majd óvatosan, hogy meg ne szorítsa a tengelicét, átmászott a másik kertbe.
A kertész mérgesen rohangált a virágok között, de a sötétben alig látott valamit; puskájával jobbra-balra lövöldözött, és egy szélhámos madárijesztőről kiabált.
A túlsó kertben egy fűcsomóra tette Baltazár a tengelicét, rongyos ruhájából tépett egy csíkot, és betekerte, bekötözte vele a szárnyát.
- Köszönöm, te rongyos, köszönöm, hogy megakarsz gyógyítani... - kezdte el-elakadó hangon. - Te vagy a világ legjobb rongyosa... Téged biztos szeretnek a madarak...
Nem válaszolt Baltazár, hanem egy fa tövébe kuporodott, és a tenyerében szuszogó, bekötözött szárnyú tengelicének mesélt a birodalmáról, a felhőkről és a cseresznyefákról.
Reggel visszatette a fűcsomóra, és megkérdezte:
- Éhes vagy? Hozzak ennivalót? - De a tengelice hiába akart válaszolni, hiába erőlködött, bizony egy árva hang se préselődött ki a torkán. Baltazár megsimogatta, majd elment és muhart keresett, amit aztán csipetenként a csőrébe rakosgatott.
- Egyél - mondta-, hogy legyen erőd... és gyógyulj meg... és röpülj... és... úgy szeretném, hogy énekelj nekem...
Azután lekapta fejéről a lyukas kalapot, és vízért szaladt.
- Lyukas a kalapom... Majdnem kifolyt az összes víz... - érkezett vissza néhány csepp vízzel, de a tengelice már csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a fűcsomón.
Szótlanul ment a kertje közepére, és vitte markában a tengelicét. Egy kis gödröt ásott, beletette a madarat, betemette, dombocskát egyengetett fölé, és leszúrt a földbe egy köleságat.
- Látod – súgta-, csak ez a köleság maradt neked... ezt tette a kertész a birodalmáért... a szép virágokért...
Most nem csipogtak, nem zajongtak a rigók, a cinegék, seregélyek, csicserkék, poszáták, zöldikék, nem csúfolták Baltazárt, és lyukakat sem csipkedtek a kalapjára, mint elindulása előtt, hanem leszálltak sorra, magokat ejtettek ki csőrükből, a magokból meg virágok nőttek a köleság körül: százszor szebb és százszor illatosabb virágok mint a kertész birodalmában.
Baltazár csak állt, nézte a köleságat, nézte a virágokat, és messziről, a kerítésen túlról, valami halk éneket hallott, valamit, amit senki más nem hallhatott: a tengelice énekét.
|
