Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/252464
|
21 gramm az örökkévalóságnak
„Létezik-e a lélek?
Ez sokak számára hihetetlenül fontos kérdés. Mindmáig milliárdok számára nincs semmi kétség afelől, hogy a halottak valamilyen formában tovább léteznek. Sőt, egészen nagy vallások, egyházak alapulnak azon a hiten, hogy a lelkek vándorolnak, újra meg újra születnek, és életek ezrein keresztül tisztulnak, válnak egyre jobbá, magasabb rendűvé, hogy végül eljussanak a nirvánába, azaz a megtisztult, boldog és végső állapotba, amely minden létek közül a legjobb, a legnemesebb.
Az európai középkorban a lélek nem egyszer kísértet formájában jelent meg. 3-400 évvel ezelőtt teljesen elterjedt hit volt miszerint kísértetek vannak, és azok nem mások mint a haláluk után valami okokból nyugalmat nem lelők lelkei, amelyek bolyonganak valahol a két világ között: az élőké és a holtaké határán.
Persze mindig voltak felvilágosul emberek, a az adott kor szintjéhez képest, akik már akkor sem nagyon hittek ezeknek a közszájon ezrével forgó történeteknek. Már a 18, de még inkább a 19. században akadtak emberek, akik szerették volna így vagy úgy, tudományosan bebizonyítani a lélek létezését. Igen, akkoriban még sokkal több a vallásos tudós, aki nem a tagadásból indul ki, hanem Isten létezését akarta igazolni. És mi bizonyíthatná jobban, hogy létezik a teremtő, ha nem ez, hogy a maga képmására teremtett embernek valami plusz adott? Valami, amivel nem rendelkezik sem a növény sem az állat, csak az ember: a lelke?
Azt kell mondanunk, hogy ez a törekvés máig nem hagyott alább. Igaz, a tudósok, akik az utóbbi évszázadban a lélek létezésével vagy nemlétével foglalkoztak, már jobbára nem is voltak istenhívők, és nem is ezért érdekelte őket ez a kérdés. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az emberben csak úgy van valami plusz, ami ezen a bolygón tudomásunk szerint más élőlényekben nem található. Ám hogy ez csupán a tudatban rejtőzik-e, vagy csakugyan valami olyasmi, amit léleknek, isteni hozzáadásnak, valamiféle metafizikai többletnek nevezhetnénk, azt eddig még senkinek sem sikerült bebizonyítania.
A 20. században nem egy tudós vállalkozott arra, hogy a „hivatalos” (akadémikus, értsd: sokszor begyöpösödött, konzervatív, azaz hátrafelé haladó, vaskalapos) tudomány ellenében kísérletezzen az emberi lélekkel, Amit a csupán materialista alapokon álló tudomány nem létezőnek tekint.
1909-ben Hector Durville kiadta Le fantome des vivants (Az élők fantomja) c. szakkönyvét. Durville elég merész dologra szánta rá magát, ami persze akkortájt nem jelentett még tudományos botlást és botrányt, hiszen a Nobel-díjas Marie Curie is sok éven át folytatott kísérleteket parafenoménekkel, és a parapszichológia más gyakorlóival. Durville spiritiszta szeánszokra járt, és különféle elmés módokon, előre odakészített szerkezetekkel próbálta megmérni az ott felbukkanó „lelkeket”, kísérteteket! Sőt, a médiumok szájon át kibocsátott éteri fantomjait, az emberalakot formáló testeket is sikerült lemérnie. Az igaz, nagy , egykor élő ember kicsiny éteri hasonmása általában 30 grammot nyomott…
Az 1920-as években az angol William McDougal arra a belátásra jutott, hogy ha az élő emberben van valami, amit léleknek nevezünk, vagyis fizikaliga létezik, kell lennie tömegének is! Ha pedig van tömege az élő emberben, akkor a halál pillanatában annak el kell tűnnie – hiszen, ugye azt tanítja a vallás, hogy a halál pillanatában a lélek elszáll. McDougal úgy érezte, ez a gondolat tulajdonképpen zseniális, és erre kell egy kísérletsorozatot építenie! Hiszen akkor is „működik” ha van lélek, és akkor is hoz tanulságos eredményt, ha nincs. Bármi legyen is a vége, valakik számára roppant érdekes eredménnyel zárulhat. Vagy van lélek, vagy nincs!
Az egyetlen gondot az jelenti, hogy 80 évvel ezelőtt nem léteztek még olyan pontos műszerek, amelyek ilyen kis mennyiséget is okvetlenül precízen mértek volna. Ennek ellenére McDougal megtett mindent, amit tehetett. Kórházakban a haldoklók ágyát (persze megfelelő hatósági engedélyek birtokában) mérlegekre állította, asszisztensei nem mozdultak el a mérleg mellől, felírták mit mutat – és amikor a halottak kiadták utolsó leheletüket, feljegyezték a mérleg állását. Mondani sem kell, a halál pillanatát követően a mérlegek mindenütt bizonyos – igazából jelentéktelen- súlyveszteséget mutattak. Körülbelül 20 grammal lett könnyebb a haldokló, miután meghalt.
Law Twining professzor Los Angelesben alaposan megtréfálta kollégáit, pedig ő is jóhiszeműen cselekedett. Ő is a lelket kereste, de nem emberek, hanem haldokló állatok testsúlykülönbségéből következtetett arra, hogy azoknak is van lekük. Egy egér a halála után 3.5 milligrammal, egy macska 100 milligrammal lett könnyebb. Nagy felzúdulás követte ezt keresztény körökben, hisz a tanítás szerint az állatoknak nincs lelkük.
Sokan vélték úgy, hogy itt egyáltalán nem a lélekről, hanem a haldokló utolsó kilégzéséről van szó. Amikor valaki meghal, a tüdeje összeesik, és kibocsátja a benne lévő levegőt.
Nils Olof Jacobson svéd professzor az 1970-es években megismételte McDougal kísérleteit, csak már sokkal pontosabb mérőeszközök birtokában tette ezt. Mint azt nemrégen az erről szóló filmben is láthattuk, a haldoklók a halál pillanatában kivétel nélkül 21 grammot vesztettek testsúlyukból. Mivel egy kistermetű embernek a tüdejében nem ugyanannyi levegő fér el, mint egy nagy termetűnek, nem is szólva mondjuk a gyerekekről – a mindig változatlanul ismétlődő 21 gramm szinte jelképesnek tekinthető.
Jacobson és követői mind a mai napig meg voltak és vannak győződve, hogy a 21 gramm az emberi lélek súlya – és ez az adat egyben a tudományos bizonyíték is arra, hogy az embernek van lelke.”
Nemere István
|
