Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/11893
|
2007-12-20
A lány belépett a szobába. Vaksötét volt, csupán egy gyertya világított a helyiség közepén helyet foglaló asztalon. Becsukta maga után az ajtót, s igyekezett szemével hozzászokni a sötéthez. Hamarosan egy alak körvonalait vélte kibontakozni az árnyak közül. Az asztal mögött állt.
- Hivatott Uram, hát itt vagyok - mondta, s idegesen megnyalta kiszáradt száját.
- Már vártalak, pontos vagy, mint mindig. Fontos mondanivalóm van a számodra. Kérlek, ülj le - s kezével az asztal előtt álló tölgyfaszék felé intett.
- Köszönöm - mondta a lány miközben helyet foglalt.
A szék roppant kényelmetlen volt. Durva és kemény, pont, mint a vendéglátója. Ezen cseppet sem lepődött meg. Évek óta ismerte Őt, mindig is ilyen volt.
- Gondolom, tudod, hogy mit akarok mondani - kezdte a férfi.
Kijelentésére, csak egy bólintás volt a válasz.
Persze, hogy tudta. Már napok óta, nem is, hetek óta készült erre a beszélgetésre. Mindvégig érezte, hogy a három hónappal ezelőtt zajlott események után sem lesz teljes a kép. Még mindig elégedetlen. Most megkapja az új feladatot, amitől tartott, hogy ugyanaz lesz, mint a régi. Csak tudná, hogy miért mindig az van, amit Ő akar.
- Remélem, emlékszel még a három hónappal ezelőtti beszélgetésünkre - mondta, s leült a székére.
Hát ez hallatlan. Azt nevezi beszélgetésnek? Végig Ő szavalt. Igaz, tökéletesen egyetértett vele. Olyan tisztán élt az emlékében, mintha csak egy perccel ezelőtt történt volna. Szombat reggel volt. A nap már kibukkant a dombok közül, s fényével elárasztotta a környéket. A lány roppant mód élvezte a pillanatot, de a férfi csak dühöngött magában, a hajnali események miatt. Valahol megértette. Minden rezdülését, vérének sebes áramlását, az utolsó szívdobbanását is érezte. Soha nem volt olyan erős, mint akkor. S ez az erő, - amit a mélységes utálat és megvetés táplált - azóta kordában tartja őt. Ambivalens módon, hálát és szeretet érez azóta iránta, amiért felnyitotta a szemét. Ugyanakkor a gyűlölet apró magvai is megbújtak a lelkében, hogy már nem ő a parancsnok. De igazat adott neki. Akkor megértette, hogy már nem ellenkezhet. Hosszú évekkel ezelőtt megmentette az életét, befogadta maga mellé, de nem engedte, hogy uralkodhasson. Aztán telt az idő, s egyre jobban szaporodtak a kellemetlen élmények, amiket csak Ő tudott kezelni. Végül azon a késő szeptemberi reggelen, megerősödött, s a lány átengedte az irányítást. Akkor most miért panaszkodik? Még mindig akar egy kis részt a tortából. Folyamatosan ellenkezik. De hiszen ezt Ő is tudja, hogy csak együtt lehetnek tökéletesek. Mégis úgy tesz, mintha nem is létezne.
- Kedvesem, kérdeztem valamit.
A lány ijedtében megugrott a széken, annyira belefeledkezett a gondolataiba.
- P-persze – dadogta és igyekezett nyugodt arcot vágni. – Persze, hogy emlékszem, hogy is felejthetném el.
- Remek. Nos, akkor nyilván az is világos, hogy akkor kértem tőled valamit, amit úgy tapasztaltam, hogy még mindig nem tettél meg – meglepő módon a férfi igen erős nyomatékot adott a „nem” szócskának.
Csak akkor beszél így, ha nagy baj van – gondolta a lány.
- Nem olyan egyszerű ez, Uram – mondta, s lesütötte a szemét.
- Nem érdekelnek a kifogásaid! – csattant föl a férfi.
- Sajnálom, hogy nem voltam rá képes, de valahol szükségem volt rá – magyarázkodott a lány. – S szeptember óta jelentősen meggyengítettem, nem értem, hogy miért nem elég ez. Hiszen, hiszen…
- Akkor még egyszer elmondom, hogy mi a feladatod, most tisztábban, érthetőbben, hogy biztosan megértsd – majd közelebb hajolt a gyertyához, amely kísérteties fényt adott, amúgy is sápadt bőrének. – Azt akarom, hogy ÖLD MEG! Pusztítsd el! Teljesen! Véglegesen! Ha nem teszed meg, akkor mindketten…
Nem fejezte be a mondatot.
A lány nagy szemekkel nézett beszélgetőtársára. Amikor először mondta ezt neki, nem volt még ennyire erős. Azt hitte, hogy nem kell megtennie. De most tisztán látta, hogy nincs mese, el kell végeznie a feladatát.
- Igen Uram! Megteszem, amit parancsol.
- Helyes – mondta a férfi, s elégedetten hátradőlt a székében.
A lány feszélyezetten ült, lila pulcsijának szélét markolászva, idegesen pillantott urára. Egy cseppet sem nyugodott meg.
- Most már elmehetek? – kérdezte.
- Igen.
A lány olyan gyorsan állt fel, ahogy csak tudott, s elindult a kijárat felé.
- Ohh és még egy valami – szólt a hang a háta mögött.
Ijedtében összerezzent és félvállról tekintett vissza.
- Az az alak, akivel ma olyan édesen elcsevegtél… Nem ellenzem a dolgot, de hallgass rám kérlek, ha további találkozásokra kerülne sor. Most már elmehetsz.
A lány biccentett, majd meglódult az ajtó felé. Mikor a szobán kívül volt, nagyot sóhajtott.
Igaza van, meg kell tennem. Ez már tényleg nem játék – gondolta, s elindult, hogy teljesítse küldetését.
|
