Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/11893
|
2009-02-24
2009. január 14-15.
Szakad a hó én meg rohanok, mint egy őrült. Azt ne kérdezd hova, én se tudom. Egyszerűen nem akarok megdögleni, pláne nem itt, ebben a nyüves erdőben a cserjék alatt.
Üldözőimet már régen elhagytam. Saját elefántlépteimen és a zihálásomon kívül egy hangot sem hallani. Az erdő néma kuss és hulla fehér. Na de ott van az ágak ropogása. Egyszerűen nem értem, hogy lehet ennyi a földön. Minden lépésemkor reccs-reccs, aztán még egy kis reccs-reccs. Szúr az oldalam. Pihennem kell. Hát ennyit nem futottam, mióta lekéstem az éjszakai buszt hazafelé menet. Azóta kocsival járok. Ennyit a sportos életről.
Megállok az ágtemetőben kifújni magam. Úgy dőlök el a hóban, mint álmos óvódás az ágyában. Fülelek… semmi. Figyelek… semmi. Aztán jobbról megüti valami zaj a fülemet. Egy holló szállt le a szomszédos fára és most engem kukkol. De milyen sandán, ohh ha ti ezt látnátok! Biztos éhes és azt várja, hogy vajon mikor purcanok ki. Remek, micsoda előjel! Itt az ideje továbbállni.
Ahogy felállok a madár is felrepül, én meg csak bambán bámulok utána. Ezt buktad öcsém! – gondolom magamba. Végignézek a külsőmön és már kezdem érteni, hogy a két pasas miért ragadt le. A nagy rohanás közben észre se vettem, hogy teljesen behavazódtam. Elmosolyodok magamba: hóembert nehéz üldözni télen.
Körbenézek, sehol senki. Hol maradhattak le? Mindegy is. Élek, és ez most elég jól jön. Kissé nehézkesen, de folytatom ágrecsegős utamat. „Reccs.” Még mindig nem tudom hova, azt hiszed nem mondanám meg, ha tudnám? „Reccs”. Charsiékat már rég elhagytam, Torkot már három napja nem látta senki, engem meg üldöz ez a két idióta sörétes puskával a kezükben. „Reccs”. A telefonom lemerülő félben, de különben is használhatatlan, mert kerek erdő közepén annyi térerő nincs, mint cölibátus az egyházban. „Reccs”. Kezem-lábam majd meg fagy, az ujjaim vörösek a hidegtől, a ruhám elszakadt a gonosz ágak miatt, amik rohadt sokan vannak és ráadásul mindenhol! „Reccs”. Idegbajt kapok, ha még egy ágroppanást meghallok! Elegem van belőletek! Amúgy még mindig nem tudom hol vagyok és kezdek már éhes lenni, de ami a legszebb, hogy vizelnem kell! A tököm tele van már ezzel az egésszel, otthon kellett volna maradnom a jó meleg ágyamban, öreganyám biztos hozná a finom meleg teát és…
„RECCS”
Aztán „PUFF”
Aztán semmi… de frankón semmi…
Homály. Nem látok semmit. Kéne egy szemcsepp. Eltelik egy kis idő, nemtom mennyi, ne kérdezd, ez nem az én napom és az időérzékem amúgy is szar! Szóval… talán néhány másodperc. Még mindig homály, de legalább meleg van. Sőt! Valahol fekszem… valami puhában. Hiszen ez egy ágy! Olyan boldog leszek ettől a tudattól, hogy szívem szerint most azonnal megraknám a paplant és a párnákat. Na de álljunk meg! Lehet meghaltam? És a mennyország földi életed utolsó gondolataival kezdődik? Hiszen ez nagyszerű! Mivel jön a tea! Hogy kerültem én egyáltalán a mennybe? Ez teljesen abszurd, már csak amiatt a múltkori affér miatt a műkereskedővel. Tényleg nem tudtam, hogy az az ikon már 450 éves...
Térjünk vissza! Ha ez nem a jóisten földje, akkor biztos a pokol. Helymeghatározásomtól kissé megugrottam, amitől őrült fájdalom hasított a derekamba. Ekkor az ágy végében valami megmordult, mire felkaptam a fejem.
- Anya?! – kérdeztem
Semmi válasz. A látásom már némileg tisztult és kezdtek körvonalazódni környezetem tárgyai, a hangforrásnál valami irdatlan nagy fekete mozgó maszlaggal. Ráfókuszáltam az anyám hangját utánzó valamire, mire szép lassan kialakultak részletei.
Szemek… zöldek. Fülek… hegyesek. Bajusz… akkorák mint egy harcsáé. Elmém egyre jobban tisztult, felültem és végre teljes nagyságában sikerült meglátnom. Elégedetten konstatáltam a tényt, hogy ez bizony egy macska. De valami olyan nagy darab, hogy én ilyet még nem láttam! Alig bírtam befogni a szememmel, szinte kilógott a képernyőről. Kigyúrta magát télre – vigyorogtam magamban. Az állat mérgesen nézett rám. Ölni tudott volna a szemeivel. Mikor látta, hogy meg se mozdulok, egy lesajnáló tekintettel rám nézett, majd tüntetőleg hátat fordított. Hatalmas… mintha Torkot látnám. Még a stílusuk is egyezik. Lehet tényleg a pokolban vagyok és ő az csak macskatestben? Hülyeség. Tork bunkóságát, senki nem érheti utol, pláne nem egy macska.
Gondolataimat a szoba ajtajának nyikorgása szakított félbe. Valaki belépett. A lámpa fénykörében lassan kibontakozott alakja.
Apró ember… egy kisfiú.
Még egy lépést tett felém, akkor láttam meg igazán. Az alak láttán egyszerűen tátva maradt a szám. Ez nem is kisfiú, hanem egy öregember, de annyira, hogy 200 éves már tuti megvan, ha nem több. Akkor már inkább élőhalott. Kinézete katasztrofális volt: bőrét millió ránc szabdalta, teste görnyedt, haja alig, egy-két szál és vagy 150 mély. A nagy csodálkozásban alig hallhatóan mormoltam el, hogy ez az ember egy igazi mazsola! A bácsi hallása biztos jó volt, mivel nem olvashatta le számról őszinte véleményemet, így még egy lépést tett felém, majd arcán meghúszszorozva ráncait elmosolyodott és így szólt:
- Jó estét! Remélem jól aludt!
Ismét elcsodálkoztam, mire a szám újból „o” betűt formázott. Képtelen voltam megszólalni, éreztem, hogy a nyál végigfolyik az államon. Az öregember rám meresztette fátyolos szemeit, mire az arcomhoz kaptam, eltávolítottam a felesleget, majd kiböktem:
- Ki maga?
Mazsola nem volt valami elégedett a válasz-kérdésemmel. Hangosat szusszantott, majd leült az ágy mellé egy fotelba. Kis híján eltűnt benne apró termetével, de ekkor jött a macska! Már emelkedett is. A monstrum leugrott az ágyról, akkorát szólt a padlón, mintha egy tízes erősségű földrengés rázta volna meg a szobát, majd lendületből fel az ember ölébe. Az öreg most már igazán belesüppedt a fotelba, szinte ki se látszott belőle. Groteszk páros volt. Csúf királylány jutott az eszembe, aki ízlésficamtól szenvedve boldogan ment feleségül egy küklopszhoz.
|
