Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/199558
|
In memoriam 6.
Legyen az ami jó, maradj velem ma éjjel
Különleges vagy nekem, és én nem mondtam még el
Azt, hogy megtennék bármit, hogy maradjon így ma még
Holnap úgyis ismét beléd szeretnék!
…Nem akartam elhinni. Percekig csak bámultam a telefonomra. Fülemben zúgott a zene. „mindig ha szól valaki neked dalol, a hangom itt van még veled, csak neked énekelek”. Vajon mit fogok olvasni az üzenetében? Megint bántani akar? De hiszen már mindennek vége, ugyan mi dolga lehetne velem? Rám gondolt, ezért irt meghogy mi van velem, hogy vagyok. Remélte hogy meglep az sms-e és ha még szóba állok vele irjak neki vissza. Óh, Tejóég! Egyből visszairtam neki, kedvesen, mintha minden iránta érzett haragom egy szempillantás alatt elmúlt volna. A világa már az enyémen kopogtatott újra. Irántam érdeklődött. Nekem írt. De hát miért? Hosszú hónapok óta nem beszéltünk, legalábbis normálisan nem és el nem tudtam képzelni mi változott. De azt azér már tudtam, nem véletlenül csörgetett. Vártam csak, vártam holnapig amig végre megint írt. Írta hogy szokott rám gondolni, hogy a balatonon van és dolgozik (mintha nem tudtam volna). Szokott rám gondolni? Az meg hogy lehet? Hát visszatért volna? Belépett újból szívem kapuján. Ott volt megint, pedig annyira távol volt. Hiszen neki barátnője volt, engem hónapok óta nemlátott, mit tehettem volna? Vártam a további jeleket. De nem kaptam. Elhatároztam hogyha napokon belül nem ír akkor én írok. Bátorságom első próbája volt. Vártam 4 napot hiába, ígyhát rajtam volt a sor. Megírtam az üzenetet hogy mondja meg hogy ugyan miért irt. Volt jelentősége? Ha nem, akkor nem akarom zavarni, de ha mégis azt tudnom kell. Fél óra zsibbadás és idegrángás után aztán visszairt. Én zavarhatom bármikor mert volt jelentősége de azt nem tudja leirni. Hogy mit gondoltam abban a pillanatban amikor ezt olvastam? Azt hogy ez nem igaz. Csak szórakoznak velem odafent. És ami ennél is érdekesebb aznap este végre nyilvánvalóvá vált, végre kiderült. Ő az enyém és sosem volt másé. Talán abból jöttem rá hogy azt irta aznap este hogy most csak rám tud gondolni? Vagy abból hogy utána azt írta hogy a mi kapcsolatunk nem ért véget csak sokat szünetelünk? Netán abból hogy másnap msn-en beszéltünk? Hiányoztam neki. Leakart hivni a Balatonra is csak nem mert. Bocsánatot kért mindenért amit velem tett és sajnálja. Belátta hogy sosem ártottam nekik, hogy nem tettem semmit. Látni akart csak még nemtudtuk hol találkozzunk. De az már biztos volt hogy eljön majd az idő hogy végre megint együtt lehetünk csak azért mert ezt akartuk. Nemszámított az a rengeteg idő amit egymás nélkül töltöttünk, csak együtt lehettünk boldogok. Egyfolytában sms-eztünk. De a találkára csaknem került sor. Emlékszem, mégis volt egy hihetetlenül csodálatosan borzalmas nap. Augusztus 20-a. A lányokkal este elmentünk a templomdombra a rendezvényekre. Nagyon jóléreztük magunkat miközben ott volt ő is. Láttam egész délután, a barátnőjével. Ott volt vele, de közben ha elmentünk egymás mellett huncut mosollyal köszönt. Visszanézett a távolból. Olyan közel volt hozzám, mégis olyan messze tőlem. Este a kivilágitott dombon ahogy hallgattuk a Bereczki koncertet ahogy énekelték hogy szívből szeretni meg a 1oo új élményt, és én ott álltam ahol annyi boldog órát töltöttünk és közben ő is ott volt valahol, de a tömegben nemláttam, hiába kerestem. Mégis annyira közel éreztem a lelkét. Azt hiszem ekkor értettem meg azt hogy tényleg akkor érezzük valakinek a hiányát ha ottvan melelttünk. Nem enyhítette ezt az érzést semmi. Nélküle nézni a tüzijátékot az út közepén fekve nemvolt ugyanolyan, mégis tökéletes volt. Tökéletes, mert nemsokkal utána megint írt akkor mikor már elváltak talán. Hittem volna hogy szórakozik? Minek is, hisz naív kislány voltam. Hittem abban hogy eljött értem a hercegem és velem marad mert a mesékben így irják. De azt emberek alkotják, az én történetemet pedig az én sorsom. És a sorsot nem befolyásolja semmi. Főleg nem az én ábrándjaim. Volt ami volt, mégis eljött az én pillanatom. Bár nyáron nem találkoztunk a suli első napján ezt már nem kerülhettük el. Szünetben álltam kint és akkor elment előttem. Furcsa érzés kavargott bennem, hisz pontosan ugyanúgy nézett rám ahogy akkor amikor először látott. Köszönt csak és ment tovább. Tovább, a végtelenbe ahol én vártam. Mert igen, ott vártam a szívemben. Ő pedig ott várt a gombás szökőkútnál. Siettem át a parkon felé, mert ott állt a hercegem. Félév után, most először tényleg rám várt. És én odaértem. Aztán pedig leültünk egy padra amit körbevettek félig bokrok. Kissé zavart volt az egész beszélgetés, nem ment olyan gördülékenyen. De ki csodálkozna ezen a múltunk után? Megint elmondta mennyire sajnálja ami történt és közölte hogy már nemsokáig lesz barátnője. Hát eljött eza pillanat is. Végre kimondta hogy annak már gyakorlatilag vége, és ahogy elbúcsúztunk és elindultunk a dolgunkra még visszanéztünk egyszer.. pontosan úgy ahogy 1évvel azelőtti keddi napon amikor tesi órán a pálya széléről láttam hogy a bokrok mögül visszafordul. A világ legboldogabb embere voltam. Ennél már csak az tett boldogabbá mikor végre eljött a következő nap, péntek. Ragyogónak éreztem magamat. Ahogy elment mellettem megcsikizett vagy elkezdett előttem hadonászni a lépcsőn. Egyszóval nyilvánvaló volt hogy valami van köztünk ezt már csak az tette teljesebbé hogy amikor suli után kint álltunk a lépcsőn éppen ő is jött ki a békával. Rámnézett és már indult is volna felém, de a béka megfogta a karját és elhúzta a másik irányba. De már nem kézen fogva mentek, csak egymás mellett és megis álltak a pálya mellett. Csak köröztek és beszélgettek. Tudtuk mindannyian akik ott álltunk, szakítottak. Vége! Vége lett. Hát végre kidobta. Megérdemelte és kicsit sem sajnáltam. Amit ő tett az sokkal de sokkal rosszabb volt mint ami vele történt. Hiszen állandóan veszekedtek, egész nyáron nemis látták egymást. Ugyan mit várhatott? Végig benne volt a levegőben. A hercegem se sokat bánkódott miatta. Kérdeztem hogy van, de nem fájt neki. Kicsit sem. Sőt, végig engem dicsérgetett.
A következő találkára egy hét múlva, szintén csütörtökön került sor. Ott ültem a gombás szökőkútnál és vártam. Egyszercsak valaki elkezdett csikizni hátulról. Megsem lepődtem. Megin leültünk arra a padra. Ez a beszélgetés teljesen más volt mint az előző. Rengeteget hülyültünk, sokkal oldottabbak voltunk. Végig próbáltam közelebb húzódni hozzá, úgy vágytam akár egyetlen érintésére is. Na de csak nem volt semmi. Már kezdtem feladni. Idő volt, hát felálltunk adtunk 3 puszit és indultunk volna. Vagyis csak én, mert ő továbbra is ott állt. Visszanéztem és csak mosolyogtam. Aztán elejtett egy fél mondatot hogy úgy.. És tudtam mi a dolgom. Odaléptem elé és ő megcsókolt. Magához ölelt és nem engedett el hosszú másodpercekig. Miért is kellett vége lenni? Miért kellett hazamennünk? Miért nem maradhattunk volna még együtt csak 5percet? Hisz én olyan boldog voltam. Újra azt éreztem azt amit már nagyon régen nem. Visszatért és fenekestül felfogatta az életemet, ám én ezt egy cseppet sem bántam Már csak azért sem mert visszaadta minden életkedvemet, és szerelmem már nem keringett magányos utakon. Mert másnap este is találkoztunk. Bejött hozzám. Sétálgattunk a parkunkban ahol a padunk is volt, de nem ültünk rá és ezért hálás voltam. Annyit nevettünk meg hülyültünk. Végig olyan figyelmes volt és olyan érzékien gyönyörű. Álmaim varázslatos barna hercege akinek a zöld szemeinél jobban semmit nem imádtam. És ahogy ott ült mellettem a padon és zavartan rám mosolygott.. Olyan kisfiús zavartsággal ami egyáltalán nem jellemző rá. Meg is jegyezte hogy milyen kellemetlen helyzet. Ugyan dehogy volt az. Életem legszebb pillanata a sok legszebb pillanat közül. Mindketten tudtuk mijön ezután. Ahogy hozzám ért az leirhatatlan érzés. Soha senki nem csókolt úgy ahogy Ő. Tökéletes volt minden. Szívem összes szeretetével szerettem őt. Akármennyi sebet is kaptam mind apadni kezdett és helyét átadta a gyönyörnek. Ahogy ott ültünk a szőkőkúttal szemben egy szeptemberi este, csodálatos időben, egy padon ami fölött átnőtt a fa és az ágai körülöleltek. Sírni tudtam volna a boldogságtól. A Herceg pedig csak mosolygott rám és a követ ami leesett a körmömről eltette a táskájába. Aztán elmentünk a boltba túrorudit venni. A buszhoz pedig már kézenfogva mentünk. Nem jártunk az igaz, de már ,majdnem…
|
