|
Nesi naplója
Gezemice [4177 AL], gazdája Nesi
2004. december 13.
Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/4177
|
2004. december 13.
"Én a szívemet adtam neked..."
Amikor lehullik rólad az álarc, amikor az lehetsz, aki vagy, amikor nem kell szerepeket játszanod,
sem vigyáznod, hogy valami rosszat mondasz, mert mondhatsz bármit cenzúra nélkül úgy, ahogy éppen
kiszakad belőled – akkor valószínűleg a legjobb barátnőd/barátod társaságában vagy. És ha vannak
még barátaid, akkor szerencsés embernek mondhatod magad. Szerencsésebbnek, mintha megnyernéd a lottóötöst.
Mert a szerencse – ahogy mondani szokás – forgandó, a barátok azonban, az igaziak akkor is ott állnak
mellettünk, ha baj van. Sőt, talán akkor állnak ott a leginkább. Valójában ennél nem is kell többet tenniük.
Vannak. Meghallgatnak. Nem tesznek szemrehányást, nem kérnek számon, nem okolnak semmiért és semmi
különöset nem várnak mindezért cserébe – csak barátságot. Talán nem is vagyunk tisztában vele, hogy
ez a semmi különös, milyen sok. Hogy a puszta jelenlétnek micsoda megtartó ereje van. Miért hagyjuk
olyan gyakran mégis, hogy kiüresedjen az életünk? Hogyan magyarázzuk, hogy nincs mellettünk senki?
Okolhatjuk ezért magunkat vagy inkább a körülményekben keressük a hibát?
A kapcsolat nem szakad meg, csak épp felületessé válik. Az igazi barátság állandóan új kihívásokat,
új kalandokat kínál, lehetővé teszi, hogy új gondolatok, új értékek fogalmazódjanak meg bennünk,
és azt is, hogy egyre alaposabban és bensőségesebben ismerjük meg egymást. Számtalanszor előfordul,
hogy ilyen mélységű kapcsolatról már régen nincs szó, mégis ragaszkodunk a régiekhez. Megszokásból?
Vagy azért, mert félünk a magánytól? Lehet. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy a régi barátok megtartása hasznos.
Vannak azonban egészen visszahúzó erejű kapcsolatok.
|
Problémás tartalom jelzése
|
