Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/12027
|
2005. február 9.- Lin és a Tlion
Rámjött a feltűnési viszketés, úgyhogy kitaláltam, hogy az írásaimat benaplózgatom... szal most jöjjön a....
Lin és a Tlion
(ez vagy az eleje, vagy a közepe, vagy a vége egy sztorinak - de csak ennyi)
létrehozva & módosítva: 2003. 03. 27.
A sötét folyosón semmit se lehetett látni. Már épp elég ideje sétált, menetelt, kúszott, vagy micsoda a falhoz lapulva ahhoz, hogy megszokja a szeme a sötétet. Ha lehetséges. De nem volt lehetséges, a sötét áthatolhatatlan volt, mintha egy nagy darab fekete, kormos széndarabon szeretnél átlátni. Lassan derengeni kezdett valami a sötétség végén. Vörösesen. Arrafelé tapogatózott, majd óvatosan kilesett, mert akkor már látszott, hogy ott az alagút vége. Az egyik a sok közül. De megörült, mert ahogy kilesett, Linkhort látta csak. Linkhor világított vörös fénnyel a sötét barlangban, és a szájából felcsapó láng. Hosszú, tarajos-tüskés farkát az ellenkező irányba lendítette és fejét Lin felé nyújtotta. Nagy, narancsos szemében függőleges, sárga pupillája alig különült el. Kérdően nézett Linre, aki kacsintott és már mászott is fel a sárkány fejére. Lecsusszant a szárnya tövébe és átölelte a nyakát. A hatalmas szárnyak meglendültek, és csapásaik alatt süvített a szél. Linkhor egy tágas járat felé vette az irányt és gyors tempóban egy nagy, félhomályos terembe repítette Lint, aki lemászott a sárkányról és kutakodni kezdett a terem homályba vesző sarkaiban. Közben lázasan gondolkodott. Egy sárkány elég feltűnő. Pláne koromsötétben, lángot fújva… Egy lány egyedül pedig elég védtelen. Mindkettőt úgy viszonyítva, hogy a kutató szem ill. támadó kéz egy jó nagy csapat felfegyverzett harcoshoz tartozik. Rátalált egy hasadásra és bemászott. Egy fényes alagútban találta magát, ami kicsit ijesztő volt a koromsötét után. És nagyon ijesztő, figyelembe véve Lin bujkálási szándékát. Az alagút nagyon fényes volt ugyan, viszont iszonyúan lapos és keskeny és kicsi… Szóval négykézláb tudott csak haladni, néhány részen még hason csúszkálva is alig. Inkább repedés volt ez, mint alagút, és ez megnyugtató volt, figyelembe véve, hogy az üldözők valószínűleg cseppet testesebbek nála. Egy szoros hasadék után újabb terembe jutott. Az egyik végében a teremnek egy tó kezdődött, és láthatólag a falnál se volt vége… Remélte, hogy Linkhor innen is meghallja a füttyjelét. Fütyült hát két rövidet, egy hosszút és egy rövidet, aztán óvatosan a szájába vette a Tliont és beereszkedett a vízbe. Gyorsan elúszott a falig, majd nagy levegőt raktározott magába és lebukott a fal alá. Sietve úszott, és a levegőtartalékok kimerülésekor megpillantott valami világosságot. Kicsit később felszínre került, a markába köpte a Tliont és lihegve nézett körül. A tóba patak torkollt. Az erdei patak lesz az, gondolta Lin és újra a szájába vette a Tliont, aztán eltempózgatott a torkolatig. Na hát akkor. Egy erdei patakocskában nem nagyon lehet fölfelé úszni. Ebben legalábbis nem. Vizes ruhában nem lehet menekülni ilyen hőmérsékleten, csak fagyoskodni. Linkhor nem ide jön, hanem jóval arrébb. Megoldás? Még mindig ezen töprengett és taposta a vizet és nézte a kezében szikrázó Tlionon megcsillanó napfényt, mikor zörgést hallott a fák közül. Ijedten fordult arra, hogy ha kell, azonnal lebukhasson a víz alá, és gyorsan a markába szorította a Tliont. Egy egyszarvú állt ott, egy szárnyas egyszarvú, egy fehéren fénylő pegazus-unikornis, aki egy személyben még ismerőse is volt. Jó ismerőse.
- Hú, Slindheal, el tudnál vinni a fények tükréhez?
Az egyszarvú bólintott, szarván szikrázott a fény.
- Mégpedig meglehetősen sietve kéne, mert lehet, hogy üldöznek, ezenkívül irtómód fázom!
- Ha sietni kell, hát siess – zengett fel a fejében az egyszarvú bársonyos hangja.
- Örömest! – mászott ki vacogva, kezében még mindig erősen szorongatta a Tliont. – De te hogy kerülsz ide?
- Erre nyitották meg az utat a fák – hallotta a fejében a választ, miközben felkapaszkodott az egyszarvú hátára.
- Nem gond, hogy összevizezlek? – kérdezte, miközben átölelte az unikornis nyakán.
- Gondolod? – hallotta.
- Tessék? – ráncolta a homlokát, észre sem véve, hogy a hasa már nem is fázik. Aztán észrevette. – Hú!!! Te összevizezhetetlen vagy?
- Nagyjából. Szerencsére. Vizesen hogy repüljek? – kérdezte az egyszarvú és elindult az erdőben.
- De hát nem repülsz! Most se, pedig sietünk. És az előbb is azt mondtad, hogy erre hagytak utat a fák.
- Erre nyitották meg az utat a fák.
- Ezt most miért mondtad? Épp azt mondtam, hogy ezt mondtad. Na mindegy. – épp simogatni kezdte kapaszkodó kezeivel a pegazus-unikornis nyakát, mikor észbekapott, összeszorította a markát és a másik kezével megmarkolta a csuklóját, így körülfonva Slindheal nyakát.
- Sose használd fölöslegesen az erődet. – magyarázta az egyszarvú.
by Metaflora
|
