Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/12027
|
Aranyhíd, ezüsthíd, tündérvilág
Sziasztok,
továbbra is régebbi műveimmel dicsekszem. És ha már napló, gondoltam, írok hozzá élményt is... de alig fér... szal amikor ezzel megnyertem egy versenyt, felolvastak egy részletet, ami nagyon idegesített, de ami még rosszabb, a versenyző műveket kiadták könyvben, és ennek kihagyták a felét...
Aranyhíd, ezüsthíd és egy kis tündérvilág
Egy tündér volt egyszer,
Ki lejött ezerszer
Erre a kék földre,
S szemek gyönyörködve
Tapadtak itt rája,
A gyönyörű lányra,
Aranyhajára.
Szép csengő hangjára
Ezren ugrottak,
És udvariaskodtak
Hírhedt vagányok,
Vagánykodtak a legrendesebb srácok.
De neki csak egy dobogtatta szívét,
Egynek szavára emelte szemöldöke ívét,
Egy barnahajú ifjú,
Ki szép volt, de nem hiú,
Szeme zölden csillogott,
Foga fehéren villogott,
Szerelme nagy tűzzel lángolt,
A tündéren kívül egy lányt se látott.
De annak is megfogta szívét a földi,
Tiszteletére legszebb ruháit ölti
Magára, mikor a földre leszáll,
S a fiú hozott neki három szál
Gyönyörű vérvörös rózsát,
Megkérte a kezét, de megadta a módját,
Arany jegygyűrűt vett,
A tündér azokba gyémántot tett,
S ottmaradt vele,
Mert a szerelem szele
Elragadta, s gyerekük lett,
Nem is volt annál szebb
Kislány lent a földön,
Nem, széles e gömbön
Nem akadt párja,
De tündérek lánya
Se vehette fel vele a versenyt,
Mindenki hiába verseng.
Szép Balaton zöld füvű partján,
A tündérvilág lelógó sarkán
Éldegéltek, s jól megvoltak,
A tündér énekére táncoltak élők és holtak.
S egyszer egy napon (bár ne virradt volna fel!)
Kiderült, hogy a tündérnek mennie kell.
Keserves sírások közt búcsúzott el,
Bár nem biztos, hogy örökre megy fel.
Mielőtt elhagyta a földi otthont,
Kislányának szép köpenyt font.
Különleges varázsköpenyt,
Olyat, amelyben ő a tündérvilágba ment.
Egy szálat vett holdból, egyet fénylő napból,
Egyet levegőből,
És egyet felhőből.
A szivárványból is pontosan hetet,
Mindegyik színéből vett egyet-egyet.
És a többi ékből,
A fent kéklő égből,
A fűnek zöldjéből,
Fa vastag kérgéből.
Font egy szálat vízből,
Egyet égő tűzből,
Egyet meg a földből,
És még egyet: kőből.
Szálat tépett kislánya hajából,
És végül még egyet, a sajátjából.
Összefonva a szálakat,
Egybefonta világodat.
Ezerszínű köntöst csinált,
Nem láttál még olyan csodát!
Odaadta a kislánynak,
S kitanította: várnak,
Míg egy nap megjön a jel:
A nap nyugaton kel.
Azon a napon, alkony felé,
A nap nyugatra visszafelé
Lefeküdni indul, fénye hídként a vízre hull,
Akkor felveszi a köpenyt,
S merre a nap arany hidat vet,
Elindul arra,
Fel a Napba.
A kislány bólintott és sírt,
A tündér pedig mindent leírt.
Aztán mikor leszállt az éj,
A kislány kéri anyját: mesélj!
A tündér mesél az ő országáról,
Anyjáról, apjáról, a családjáról
Feljött a Hold,
A búcsú ideje ez volt.
Felvette saját köpenyét a tündér,
S kelletlenül bár de hazatér.
Elindul a holdnak fénylő hídján,
Mely a percben termett ezüstből, s így áll
Azóta is, minden éjjel,
Bár a mi szemünkben a víz fodrozza széjjel,
Minden kis hullámmal, minden apró széllel.
Miközben a tündér elindult,
Ragyogó tűzpiros hó hullt,
Mely nem volt rideg,
Langyos volt, nem hideg.
A fiú meg csak állt a parton,
Kezében a hótól ázott karton,
Két szóval: Isten veled!
A férj csak áll és a holdra mered.
Eltelt egy év, egy hónap, s egy nap,
A holdhíd ragyog minden éjjel: odaragadt.
Aztán egyszer nyugaton kel fel a Nap.
Mindenki a partra szaladt,
Nézni a csodát.
Csak egy szobát
Nem hagytak üresen,
Csak két ember maradt, hogy a szobából lessen;
A tündérlány s apja.
Az apa nem örül: felvirradt napja,
Hogy másik szerettét is elveszítse.
És lehet, hogy örökre!
Kislánya, ki ekkor öt éves volt,
Gyorsan néhány dolgot a zsebébe csomagolt.
Még egy nagyot úszott a szép Balatonban,
És barátnőitől is elköszönt nyomban.
Alkony felé aztán felvette a köpenyt,
S abban botladozva le a partra ment.
A vízbe nyújtaná a lábát,
Ha nem találná ott a híd aranyát.
De ott volt az bizony,
Hát elindult a hídon.
Búcsút intett az apjának,
S vele régi otthonának.
Felment magasra, a felhők fölé,
Szép édesanyjához a tündérek közé.
Szegény fiú pedig ottmaradt egyedül,
Bár váltig remélte: családja megkerül.
Továbbra sem nézett más nőre rá soha,
Pedig kellette magát sok szép lány, noha
Tudták, hogy semmi esélyük sincs,
Mert olyan mély szerelem, mint a fiúé, nincs.
Aztán, egy évvel a lánya búcsúja után,
Megint azzal aludt el, hogy családja után
Ő is elmehet a tündérek közé,
Bár nem az a fontos, az Isten háta mögé,
Egy vacak viskóba is elmenne,
Csak a családja megint vele lenne…
Aztán mit lát mikor reggel felébred?
Azt mondod a falat? Azt hát, de nem fehéret!
Nem bizony, nem fehéret, aranyfalat,
Körbe pedig gyémántékes bútorokat.
Ágya szélén pedig a két legszebb drágakövet,
Lányát, s feleségét, a két ékes övet,
Mely összefogta az életét,
Megédesítette létét.
Azóta már mind a hárman halhatatlan tündérek,
Találkozhatsz ugyan velük, de rögtön eltűnnének
|
