Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/12027
|
2005. február 27. - firkálmányok
Az ég kék, mint mindig, néhol feketébe hajladozó sötétkék, széles sávban kivilágosodva, világoskék foltokkal, megfelelően kísérteties háttér a hátulról látszó, alulról megvilágított lovasszobornak. A fákat szél rángatja, ugyanez a szél zúgva zörgeti a magas ablakokat, melyeken át a felkapcsolódó utcai, pontosabban sétányi lámpák fénye szintén ijesztő, nyúlt árnyék a magas falakon. Talán csak azért rémítőek a sötétedő, üres és magas szobák, a néptelen kinti sötétséget megvilágító különböző lámpafények, mert a fantázia és a most olvasott könyv ilyen hatalommal ruház fel bármilyen külvilágot? Vagy a sötéttől, vagy az üres néptelenségtől? Fúj a szél, fekete-kékké sötétül az ég, világítanak a városi fények... Felkapcsolom a lámpát és nem nézek az ablakra.
Ültem a füvön, olvasgattam, meg csak úgy. Egyszer felnéztem, és láttam, ahogy ott ment, pár méterre tőlem. Utánaszóltam, aztán még egyszer, hangosabban elismételtem, a nevén szólítottam. Nem hallotta. Csak ment. Felálltam, és tettem pár lépést felé. Fontos volt számomra. Utána akartam kiáltani. Megint. Hátha meghallja. De mit? Ismételgessem a nevét? Mondjam azt, hogy ő a legfontosabb számomra? Ez nevetséges lenne, és részigazság, bár természetesen igaz, ő, és még többen mások, nagyon sokat számítanak. Vagy kiáltsam, hogy szeretem? Erre csak felneszelne. De ez nagyon félreérthető. Sőt, csak félreérthető. Pedig igaz, tökéletesen igaz. Természetesen nem vagyok szerelmes, de ez az érzelem legalább olyan komoly. Szeretem, nagyon szeretem, a barátomnak tartom, és ez nagyon sok. Nincs mit mondanom. Még egyszer hahózok, és a nevét kiáltom. Nem hallja meg. Elment, és nem tudja, hogy rá gondolok. Talán viszket a szeme, vagy csuklik, és magában azt morogja, hogy hívja fel, aki ennyit beszél róla. Hívjam fel? Kezemben a telefon. De mit mondjak neki? Már felsoroltam és elvetettem a lehetőségeket. Hát csak nézek, figyelem, ahogy eltűnik a távolban, és rá gondolok, meg még másokra, akik sokat számítanak nekem, de nem tudom, ők gondolnak-e valaha rám, vagy én csak egy vagyok nekik a haverok tömegéből. Vagy még annyi se.
Hideg szél söpör át a téren, és faleveleket sodor, mint a rajzfilmekben. Az iskolaudvaron is volt ilyen, szélörvény pörgette-emelte körbe-körbe a faleveleket. A szél egy borítékot sodor, fehér pergamenboríték, vörös viaszpecséttel. A kép ismerős, sok évvel ezelőtt elképzeltem. Akkor jelent meg előttem, amikor kifejtettem azt az ötletem, hogy a világ egy álom, hogy mi mind csak egy alvó képzeletében létezünk, beszélünk. Levelet akartam írni ennek az álmodónak. Hogy miről, azt nem tudom, de üzenni akartam neki, és úgy gondoltam, levelet kell írnom, szélnek kell eresztenem a levelet, és akkor talán megkapja. Ennek a levelezésnek a képi megjelenése volt a fejemben a téren átsöprő szél, ahogy felkapja a piros pecsétes fehér borítékot, pörgetve-forgatva a magasba emeli, és elviszi, elfújja a címzettnek, annak, aki álmodik rólunk, és azontúl ismerni fog engem, aki csupán egy vagyok a történet szereplői közül. Ez a szél fúj most a téren, hideg, és nem repít borítékot. Az előbb úgy láttam, káprázat volt, emlék, vagy valóság, amit egy perc után már nem fogadok el? Hiszen hogy kerülne ide egy levél jókora, szinte öklömnyi piros pecséttel lezárva? Itt volt. Vagy mégsem. Mindegy. Szürkület volt, de már este van. Sorban felgyulladnak a lámpák, és mindkét oldalról halk harangszót hoz az a bizonyos szél.
|
