Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/12027
|
2005. február 19.- Firkálmányaim
Megint elkezdett viszketni a feltűnésem, de mibe fogadjunk, hogy ezt úgyse olvassa senki, szal tulképp mindegy. Továbbiak ld. martion.alomvilag.hu Írások menüpontja...
A tükör egy helyen, középen, valamiféleképp horpadt volt, és torzított. Ahogy hirtelen megállt ellőtte, a nyakláncán a medál lengett, lengett, és ahogy nézte a tükörben, látta, amint a sárkány odaér a horpadáshoz, kinyújtózik, nagyra tátja fémszáját, és fémlángot fújva maga elé, mintha beszippantaná a horpadás mélye. Mindez ama egyetlen pillanat műve volt, amikor medál ahhoz a kis részhez ért, mialatt lassan átlengett a tükör előtt, mégis valóságos volt, és ahogy a nyaklánc túlhaladt, úgy látszott a tükörben, hogy már nincs rajta semmi, és a lendületet adó súlyt elvesztve erősen lelassult a lengés, és látta a tükörben, ahogy a nyaklánc kígyózva lecsusszan a nyakából, és a földre esik – hogy hogyan, nem tudni, el se szakadt, kioldódott volna? Úgy látszott, igen, de ez szinte lehetetlen. Ahogy az is, hogy a medál eltűnt. Mert a tükörbe nézve úgy látta, nem maradt más, csupán az a madzag a földön, a lába előtt. A medál súlyát és hidegét mintha még érezte volna magán, és a láncot a nyakán, de a tükör nem mutatta. Optikai csalódás talán? Nem mert lenézni magára vagy a földre, hogy megtudja a valót.
Hideg van, és még vizes a hajam. A villamosnak pedig, úgy tűnik, semmi kedve idenyomni azt a nagy sárga pofáját. Ha ugyan nem kék, vagy magenta-rózsaszín, mint egy csomó mostanában. Már a villamosok is eladják a lelküket, pontosabban azt a szép sárga színüket. Na mindegy, elvben hátat az esetlegesen érkező villamosnak, és tizennégy lassú, nyugodt lépés... Igen, még négy... három, kettő... Hopp, a manóba, addig rángattam a gyűrűmet, amíg tényleg lerepült, pont egy koszos pocsolyába. Vagyis, mintha ez a pocsolya nem is lenne olyan nagyon koszos. Ha lehetséges lenne a város közepén, a villamosmegállóban egy tiszta vizű pocsolya, hát azt mondanám, ez az. Nem mintha tükörmód átlátszó lenne, de akkor is tisztának tűnik, még látom benne a saját ázott egérke külsőmet, miközben megtöröm a simaságát, ahogy belenyúlok a gyűrűmért. A törölgetésével értelmetlen fáradozni, visszahúzom az ujjamra, és végre visszafordulok, éppen megjött a villamos, ami egyébként normális sárga, csak néhány reklámcsík fut az oldalán. Jól tette, hogy megérkezett, megérdemeltem, nem néztem hátra a tizennégy lépés alatt. Felkapaszkodom, üres hely az ablak mellett, innen is felismerem a pocsolyámat. Mert az enyém. Vagy tart rá más igényt?
A két nagy kémény árnyéka, akár két méltóságteljes, magas alak, ősiek, mint az Argonath szobrai, s komoran hallgatnak. Egyenes szálak, s mintha hosszú köpenybe rejtőznének. Egyenesen merednek előre, a mélybe, hiszen mintha sziklaszirten állnának, bölcsen bírálva az alattuk elterülő világ életét. Csendben, de kritikusan szemlélik a végtelent, ameddig csak ellátnak a hozzájuk illően óriási szirtről...
A nap csillog a tócsákon és továbbhalad, az épület árnyéka megrövidül, szögletesebb, rég nem óriás. A káprázat elszállt, de az alakok örökké ott állnak szirtjükön és figyelnek.
A fél világ üvegbe záródott, a fák csillogó ágai mélyen előrehajoltak, minden fehérbe forduló, pedig egy kristálynyi hó sem hullott az elmúlt napokban. Hideg volt és csend, ahogy a lány átment a fák közt, beleütközött a meghajolt ágakba, csörrenve-csilingelve hullottak a sáljára a jégszilánkok. A zöld üvegmező ráfagyott esőcseppektől fénylő fűszálai hasonlóan csilingelve törtek-roppantak minden lépése alatt, az utat jég borította, rejtelmesen csillogott, egy-egy esetleg odatévedő autót kizárt a látványból és a csendből a hideg-jeges ragyogás, mert magában volt szép, a domboldal, a jégmező, az üvegfák, közéjük furakodva csupán a tisztességesen fehért viselő, néptelen lépcső.
Az ablakon túli szürke világban lassan sorjáztak az autók, unalomba süllyedt kép. Akadozva követték egymást, a felhős ég alatt minden ház szürke volt, talán csak a méregzöld rácson belül nyújtóztak élőn s érdeklődve a vaskos ágak, az őket körülölelő homálytól fojtogatva.
A sárga fény gyártotta belső világ talán kevésbé feltűnően szomorkás és értelmetlen, de kellemetlenül figyelmet követelő, ugyanakkor érdektelen és távoli. Fáradt álomfelhőn keresztül minden távoli.
A klubhelyiség magas ablakának párkányán üldögélt, egyik lábával az ablakkeretet támasztotta, a másik céltalanul lógott kívül, a semmi fölött. A terem üres volt így az éjszaka közepén, és kísértetiesen vetődő holdfény-pászmák és sötéten váltakozó árnyékok között szellemlények suhantak csendesen, magukba mélyedve. Nézte a messzeséget, a ragyogó holdfényben sötétzölden elnyújtózó kertet, a sötét és fenyegető erdőt, a tükröződő fényektől villogó tavat, a sziporkázó csillagokat és leginkább a magasan trónoló, ezüstfehér, kerek, vagy legalábbis nagyon kerekded holdat. Szomorú volt, de még a könnyek is elfelejtettek végigfolyni az arcán, ahogy bámulta a hold ragyogását, az előzőeket pedig felszárította a hideg szellő puha, de karmos keze.
|
