Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/12027
|
2005. április 9. - Kesrev
Halló,
csak hogy senki ne aggódjon a mostani szomorkodásom miatt, és ha már úgyis áttértem a versekre, néhány tűrhetőbb a régi (keletkezésük: 2003. november - 2004. február) szomorkásaim közül... (a válogatáshoz nyújtott segítségért köszönet Ikának és Zsófunak... meg azért is, hogy vigasztaltak)
Szürke világban sehol nincs
Semmi érdekes, semmi kincs,
Nem látok olyat, ami szépség
Nem érzek olyat, ami érték,
És egyedül vagyok, nézek
Körbe és senki, letépek
Egy fűszálat, ez jelentős tett,
A sóhaj csendet zavar meg,
És ha behunyom a szemem,
Akkor is tudom, üresség
Vesz körül és sötétség,
És még így sincs mellettem
Senki, sehogy sem hihetem,
Hogy nem vagyok egyedül,
Mert ha valaki mellettem ül
Mégis itt most, akkor sem
Mondhatom, hogy mellettem
Lenne valaki, mert neki se
Változás, ha most eltűnne
Aki most még itt üldögél,
Nem zavarná, ha csak szél
Süvítgetne, mert majd jön
Valaki, aki valaki, törjön
Meg a csend akkor, mert
Már ketten lesznek, nem
Kettő egyedül, mint most
Mi... Engem nem keres
Senki, és senki nem felel
Ha szólok, akit meg érdekel
Esetleg szerény személyem,
Most másra figyel egészen,
Másra vagy másvalamire,
Ahova fontosabb, mint ide,
És maradok tovább egyedül,
Még egy tücsök sem hegedül,
Mert hideg van, ősz, ha még
Létezik olyan, vagy a szép
Nyár és a csillogó tél közt
Már teljesen felörlődött
A két másik évszak, mert
Minket, a hős embert
Nem érdekel semmi,
És jól elegyengetni
Magunk előtt se tudjuk
Az életet, hogy ha lefutjuk
A hosszú távot, ami addig
Hátra van, lesz-e még itt
Valami? Vagy olyan egyedül
Lesz a lét, ahogy megsemmisül
Mint én most?
***
Úgy elmennék, de mégsem,
jó kérdés, hogy miért nem,
talán azért, mert félek,
hogy nincs semmi, élet
nincs már utána, de talán
épp az az aggasztó talány,
hogy mégis van valami,
hogy mégis hiába annyi
elhatározás
élsz tovább,
és semmi se javult,
hát így ejt rabul
a titoktól a félelem,
így hát nem teszem
***
Fáj a fejem, de felemelem, lépek,
percnyi célok előttem, álomképek,
de két lépés után megtorpanok,
érdekeset tenni mégse akarok,
a kötelességeket is eldobnám,
de hiába próbálom, mégis lám
ott dobol bennem: ezt-azt kell
tenni, anélkül nem mehetsz el!
Nem is akarok elmenni, dehogy,
mert hova mennék? Kedvem lerogy
az első padra az útszélen, fordulok
vissza, jókedv felé dehogy indulok,
minek, szomorkodni se akarok, persze,
de akkor is, szerény személyemnek mersze
dehogy van bármit is tenni, akár akarom
akár kell, hiába, elnyel az üldőző vadon...
***
Miért vagyok ideges, örüljek, mondod,
és teljesen igazad van, a te gondod
természetesen nagyobb, komolyabb, igaz,
és ez nem irónia, gúny, hiszem, hogy az.
***
Elôrenézek, de felhôs az ég,
sehol nem bukkan elô a kék
a jövômben; én látok sötéten,
vagy tényleg nincs könyvében
ezen éveknek cseppnyi fény
se, aggodalom ez vagy tény,
mert hiába lesz jó, rosszul
érzem magam, megbosszul
saját telhetetlenségem,
az én elégedetlenségem
az, ami feketére festi a képet,
én látom a szép színes létet
ilyen komoran, rosszan,
de engem hiába bosszant
ez, nem változom meg, én
tehetek errôl, a föld kerekén
egyedül és csakis csak én,
sajnálj vagy szidj, nem tudom
én se, az ég nekem mindig beborul...
***
Szomorúan nézte az eget,
mikor megpillantott egyet
a csillagok közül, amelyik
neki valahogy nem mindegyik
csillag ikertestvére volt,
nem csupán egy fénylő folt,
szépsége sokszorosa a többinek,
úgy látta, nem áll, hanem libeg,
a többi közt, akár egy pillangó,
vagy más az a mozgás, egy szaltó,
egy játékos-kedves ugrás, nevetés?
Ahogy nézte, elragadta a lelkesedés,
szerette már azt a csillagot nagyon,
úgy látta, elég az egyedül, adjon
csak ő fényt, a többi elhalványul
úgyis, ha ez a fényesség ráhull...
Bánata elmúlt, ahogy most elmerült
a csillag szépségében, felderült
az arca, mosolygott vidáman, nézte,
minden mást egyből elfelejtett érte -
És ekkor eltűnt a csillag, feketeség
látszott csupán a helyén, talán az ég
borult be, és felhő takarja? Remélte
ezt, s egyre csak tovább-tovább nézte,
azt, ahol a fény elhalványult, nem
látta, hogy mellette egy fény sem
csökkent, hisz neki beborult az ég
akkor is, ha valójában ragyog még
a hold és minden csillag, csak egy
jelentette neki már az eget, s ez
nem volt többé ott, csak feketeség,
a sötét, bántón üres... A szép ég,
amit az előbb még csodált, vad
gonosz lett, elrabolta tőle... add,
add vissza a csillagomat, kérte,
de az eget többé hiába nézte,
a csillag kihunyt, elveszett,
őelőle örökre elrejtezett,
s így már szomorú volt,
inkább, mint eddig, holt,
igen, halott volt a lelke,
eddig egyszerűen nem lelte
az örömöt, de most elvesztette...
|
