Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/53403
|
2005. február 23.
Jelen..
Hosszú suhogó ruha,
Tapintása végtelenül puha.
Elegáns lépések,
Jogosan feltett kérdések.
Értelmesen csillogó szemek,
Élettől duzzadó erek.
Hosszú szőke haj,
Milyen istenien nemes faj.
Ránézek és érzem,
Belül mindenhol vérzem.
Miért hagytam el őt?
Ki a szürkeségbe színeset szőtt?
Múlt..
Fagyos téli nap volt,
Valahol lágy zene szólt.
Vártam rá a téren,
Kezemben csokor ült szépen.
Nyolcat ütött az óra,
Holdfény vetült a távoli tóra.
Hiába várom, nem jön,
Netalán eltűnt a bűvkör?
Nézem a kihalt utcát,
S látok valami furcsát.
Ott vonul a másik oldalon,
Lépéseiben a megszokott szorgalom.
Eltűnik a sráccal egy sarkon,
Mintha egy kővel ütöttek volna tarkón.
Remeg a kezem,
Csupa könny a szemem.
Ledobom a virágot,
S gyűlölöm az egész világot.
Miért tette ezt velem,
Ő volt a legfontosabb nekem.
Mobilomba ütöm a számát,
A másik oldalon meghallom hangját,
Ennyit mondok: Gyűlöllek, vége,
S előttem kifakul gyönyörű képe.
Hiába hív, nem veszem fel,
A fájdalom napja aranyosan kel.
Hazudott, nekem nem kell,
Csak tűnjek már innen el.
Hazaérve a szobámban állt,
Zokogva csak engem várt,
Boldogan nyakamba ugrott,
Bennem csak egy hang búgott..
Mondani akart valamit,
Lelkem nem akarta befogadni szavait,
Elzavartam a házból,
S láttam botorkáló lépéseit távol.
Közben..
Eltelt két év,
Lassan cserélődött a nép.
Nem jött az életembe semmi szép,
Nem akart halványodni a kép.
Egy nap megláttam a régi téren,
Ahogy egyszer az élénk téli képen.
Édesanyjával beszélgetett,
S fájó szívem nem remélhetett.
Egyik barátjával beszéltem,
Mikor végleg meghalt reményem.
Tőle tudtam meg, hogy Pesten él,
S sikereit sikerre hordja a szél.
S a fiú kivel akkor volt,
Mára már holt.
Halálosan beteg volt,
S két nappal utána testére hintették a port.
Hát csak búcsúzott akkor tőle,
S szívében kétszer fordult a fájdalom tőre.
Elveszítette őt,
S a közös, boldog jövőt.(velem)
Hiába hívtam, nem vette fel,
Neki egy ilyen alak nem kell.
Ő nálam sokkal nemesebb,
S a szívem a szerelemtől egyre veresebb.
Jelen:
Pest szürke utcáit járom,
S a megváltó csodát várom.
S feltűnik ő,
Elszáll életem borús egén egy felhő.
Fontos ember lehet,
Kit emberi ész sosem temet.
Hisz elméje oly remek,
S vele minden oly kerek.
Bár forgathatnám az idő kerekét,
S magaménak tudhatnám a sors remekét.
Rám néz a kíváncsi szem,
A zavar arcomra bíbort ken.
Elkomorodik az arca,
S folytatódik szívem vad harca.
Talán örökre,
De nem unok rá e fölösleges körökre…..
"A remény hal meg utoljára!"
|
