Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje: http://teveclub.hu/naplo/53403
|
Mese nagyoknak ***
Egy méhecske dilemmája
Történt egyszer, régen, egy gyönyörű szép réten, valahol a messzi Délen, hogy egy méhecske az égen zümmögött, s nektárt gyűjtött serényen, deréken, tavaszi zsongástól kevélyen. De valami rontott a kedélyen!
Fentről nézve e kicsiny mező, mely gyönyörű, s felemelő látványt nyújtott, hősünk szívtájára nagyot sújtott, s kicsiny méh elmét effajta gondolkodásra bujtott:
- Most mit tegyek? Gondjaim, mint a hegyek, hiszen az egyik fele szép, a másik meg édes, szörnyű ez a kép, s a dilemma rémes, mert esélyem mindegyiknél kétes. Kicsiny szívem dönteni sajnos – s ez igen bajos – nem képes. Hogy lesz ebből lépes mézes?… Áh! Túl van nyújtva ez a dolog, akár csak a rétes! - De leszállni nem volt képes!
Szálldosott ott fenn az égben, szárnya zümmögött a légben, mint egy légy a kelepcében, s hol egyik, hol másik – hisz’ nem tudta, foga mire vásik – illatos virág fölött röpködött, s csapkodta a szelet… De tenni mit lehet? Hiszen a szívnek, e törékeny szivárványívnek parancsolni nem lehet… Ki nem bírja, csak fogát szívja, elmehet! Itt vita nem lehet!
Eközben odalenn ezer rovar szorgoskodott: ki nektárt gyűjtött, ki fészket fonott levélből, s volt oly tetű, kinek étke a zöld nedű, s volt ki épp odúját ásta, míg fel nem falta egy sáska! Tavasz volt, hát mindenki tüsténkedett, csak a mi kis hősünk restelkedett, s tehetetlenül – előbb – jobbra, azután meg balra repkedett, miközben az idő egyre csak sietett!
Kicsiny méhünk kaptára, csodaszép papírvára eközben kongott az ürességtől, mert hősünk nem bírt szabadulni a hülyeségtől, s már a tavasz, ez a rút, s ravasz régen odalett, s nyári nap a horizontra – eme távoli pontra – csalfa déli bábot tett… Ettől a kis méh, ha lehet, még jobban szenvedett! A sok virág meg egyre, egyre csak önkelletett!
De mindhiába… Csak nem került nektár a kaptárba! Lassan itt az ősz, méhünk meg a jó szerencsét várja, miközben az eget – e csodás kék teret – búsan, s borúsan szántja, s a dilemma egyre jobban bántja!
- Mi lesz így vélem? Milyen élet ez kérem? Hisz’ annyi itt, mi szép, csodás álomkép, hogy ép elme, melyet sújt józanság terhe, választani képes, itt bizony nem lenne… Reménytelenségből szőtt kelme! - Gondolkodott e-képp őkelme!
Aztán ahogy zümmögött, egyszer csak egy odvas fa mögött szemébe csodás látvány bökött, s kis szívébe, mi eddig volt hittelen most – mint egy égi intelem – vadonatúj érzés költözött, s a világ körötte hirtelen rózsaszínbe öltözött!
Mily gyönyörű virágszál, oly, mire méh szív rég vár… Látványa kábító, s lázító, illata bódító, bibéje meg hódító! S így hidd szavam, mert az nem lódító! Csodás kis égi tünemény, új életre kel a remény, bár megszerezni nektárját, az lesz csak kemény!
- De egy életem, egy halálom, én ezt bizony megpróbálom, s ha sikerül, meghálálom, ha meg nem, hát nem bánom, magamba szúrom fullánkom… Így érjen bánatos halálom! - S új erőre kapva, nézett büszkén a napba, majd összeszedve bátorságát, nem is sejtve ostobaságát, a virágot körüldongta, s miután hitte: jól végzett a dolga, leszállt a csábító sziromra…
Aztán, mint égből a villámcsapás, egy hatalmas kattanás… Hősünk halálos szerelembe esett, a bódító illattól kábán lesett. S míg a bibén tüsténkedett, a gondolaton nem merengett, hogy ki kinek is a hódítója? Mert e perc a megmondhatója:
Mától egyel kevesebb a kaptár lakója, mert hódított a Vénusz légycsapója…
|