Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/53403
|
2005. április 17.***
Tejfehér ködbe borult az egész táj. Az erkélyen állva gondolkoztam. Egyedül voltam. Veszettül magányosnak éreztem magam. Pedig tudtam, tudnom kellett, hogy van valakim, aki szeret és vannak emberek akikre számíthatok, én mégis csak egy emberre tudtam gondolni, aki sajnos nem tartozott közéjük.
Tudtam, hogy nem szabadna, de mégis újra és újra eszembe jutott. Egyszerűen az ujja köré csavart és arra késztetett, hogy más ne is járjon az agyamban, csak ő. Hogy hogy csinálta? Nem tudom, azt hiszem ez az ő titka marad. Agyamban végigpörgettem az elmúlt délutánt: ölelések, mosolyok egy kézfogás, huncut próbálkozások "csóklopásra", egy üveg bor, pár perc csend, a metsző felismerés: "kellesz nekem", búcsúzás, ígéretek, könnycsepp, menekülés. Megrázom a fejem. Voltaképpen semmi sem történt, aminek ilyen hatással kellene lennie rám. Mégis... Mi ez a furcsa émelygés? Újabb emlékek: a partizán, filozófiai elméletek, birtoklási vágy, punk zene, alkohol, józanság, fájdalom a szemek mélyén, bizonyítás, egyéniség, " bár megvigasztalhatnám". Helyre billentettem a gondolataimat és visszaszálltam a földre. Nem szabad, nem szabad... Annyi mindent nem szabad. Az a fránya kísértés már megint táncot jár a lelkembern. Egy gúnyos mosollyal félresöpröm: Hallgass már! A fejemben egy dallam zakatol újra meg újra. Ő mutatta meg, ő ébresztett rá eme életstílus furcsaságaira. Egyszerre konzervatív, romantikus lélek és karakán éjszaka járó őrült, aki a kihívást keresi az életben. Vagy önmagát? Nem. Azt már megtalálta. Túlzottan tisztelem. Nevetne, ha tudná: példaképpé vált. Én is nevetek magamon. Ostobaság az egész. Tudom, hogy kellek neki. Mégis... Mégis... Azt hiszem mindegy.
|
