Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/182216
|
2005-11-30
Eschiva és Maria a többi udvarhölgy között álltak. Tőlük pár lépésnyire a hat büszke frank lovag. A díszes társaságot kevésbé foglalkoztatta a családi egybekelés fent az emelvényen. Edessza leányai fátylaik mögé rejtve orcáikat, súgtak össze, és pajkosan vidám szemeikkel jelezték tetszésüket. Eme komédiában talán az volt a legszebb, hogy a lovagok nem értettek örményül, a hölgyek viszont nem beszélték a franciát.
Ralph szőke harcsabajuszát pödörgette, közben Odo de Vimy, két kezével szarvat formált a háta mögött. Az amúgy is vastag állkapoccsal megáldott Ralph egy bivaly benyomását keltette. A hölgyek inkább kacsingattak a két testvér, Henry és Philipe felé. A két gavallér, akár két tojás, úgy hasonlított egymásra, Henry azonban barna hajú, míg Philipe fekete. Renaud volt a legszerényebb közöttük. Ennek talán az is oka lehetett, hogy Dorülaionnál, súlyosan megsérült arcán és nyakán. Pierre valamivel bátrabb volt társainál. Balduin latin nyelven értette meg magát az örmény nemesekkel. Tehette, mert apja akarata szerint eredetileg papi pályára szánta, de szerencséjére közbejött az Orbán pápa által hirdetett keresztes hadjárat. Pierre ha törte is a latint, azért némileg beszélte. Ő nem tartozott a nemesi származású urakhoz. Balduin alatt szolgált, és a Dorülaioni csatában fedezte urát, amikor az alól kidőlt a lova, öt szaracént küldött Allah paradicsomába. Szolgálatáért cserébe Balduin lovaggá ütötte.
A hölgyek és a lovagok aztán csak azon kapták magukat, hogy egymás mellett csacsog ki-ki a maga nyelvén. Pierre legyőzte gátlásait és odalépett Eschiva grófnőhöz, levette sisakját és szertartásosan meghajolt, eközben Henry a kis Mariát ragadta karon.
- Bocsáss meg asszonyom, neveletlenségemért, de szépséged magával ragadott. Engedelmeddel Pierre de Artois volnék. – magában átkozta magát, még jobban meglepődött, amikor a grófnő mosolyogva válaszolt. Érezte, hogy tar fejének búbjáról izzadtság cseppek gördülnek alá homlokán, fülei vörösen égtek.
- Ti frank nemes urak a csatában is oly bátrak vagytok, mint a hölgyek szívének meghódításában? – a grófnő selymes hangja megbabonázta Pierret. Társai szidták önmagukat, hogy nem értenek latinul, féltékenyen méregették az artoisit. A francia és az örmény szavak furcsa kavalkádjában csak egy pár értette meg egymást.
- Ha puhányak lennénk, nem jutánk el íj messzire szeretett hazánktól.
Eschiva felemelte a fátylat, rámosolygott Pierre.
- Mesélj kérlek otthonodról! – kérte a lovagot.
- Frankhonból, a flandriai Artoisból származom, ott ahol nyáron zöld a fű, a melegtől erdők hűvöse nyújt menedéket. Egész évben eső öntözi a földeket, a szél a tenger illatát sodorja felénk. – a grófnő előrehajolt a párkányon. A ceremónia a végéhez közeledett, de ez nem nagyon érdekelte most.
- Milyenek arra az asszonyok? – Pierre nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.
- Szépségük nem vetekedhet Edessza leányaiéval. Szépek, szemnek oly szép látvány majd mind, de e mesés hely csodáihoz nem hasonlítható. – a grófnő mosolygott. „Faragatlan, de jóképű, becsületes”
- Este hatalmas fogadást tart Torosz a te uradnak. Szívesen venném, ha kísérőm lennél! – Pierre fél térdre ereszkedett és leheletnyi csókot nyomott a nő selymesen lágy kezére.
- Megtisztelsz. Megtudhatom e neved úrnő?
- Eschiva, Samosatei Mihály leánya. – a lány megfordult és eltűnt a nemesi tömegben. Pierre még sokáig követte tekintetével.
***
Balduint a családszentesítés után elnyelte a palota. A lovagok magukra maradtak. Az udvar hölgyei is visszavonultak, hogy az esti mulatságra a lehető legjobb formában tálalhassák Edessza rejtett kincseit. A derék lovagok kora délután kilovagoltak a városba. Ámulatba ejtette őket a régi korok falaiból áradó titokzatosság. Úti társuk, egy latinul értő helyi kereskedő, elmesélte nekik, hogy a palota és a város több fontos épülete is még a rómaiak által emeltetett, sokat majd négyszáz esztendővel korábban felújíttatott Jusztinianusz. A frank urak csak ámultak és bámultak. Mindenhol tisztaság, sehol egy emberi vagy állati ürülék kupac. A házak udvarában apró virágoskertek. A város illata is egészen más volt. Lenyűgözte őket, ahogy a város megőrizte régi arcát. Amikor visszatértek a palotába, fáradtan dőltek le a rendelkezésükre bocsátott teremben. Egyedül Pierre de Artois és Henry de Courtrai maradt ébren, félrehúzódtak, és halkan beszélgettek.
- Én soha sem akarok innen elmenni. – Henry kinyitotta a festett üveglapokkal rakott ablaktáblát, merengve figyelte a hegy alatt elterülő várost.
- Esküt tettünk, Henry hogy Jeruzsálemet visszavesszük a szaracénoktól. – az legyintett.
- Arra esküdtünk, visszavesszük a Szent Földet. Hát nem látod Pierre? Nézz körül barátom! Olyan ez, mint a mennyország, mint ahogy a papok lefestették azt. Otthon nem vár senki. Egyedüli rokonom, Philipe itt van velem. Itt akarok letelepedni, és meghalni is. Remélem az Úr is így akarja. – Henry visszafordult és barátian megszorította Pierre karját.
- Én is ezt kívánom, de előbb vegyük be a Szent Várost. Balduin gróf szolgálatunkat biztosan megjutalmazza majd. Földdel az Eufrátesz mentén, gyümölcsössel teli ligetek, szép udvarház. – neszt hallottak, mindketten megfordultak. Ralph volt az. Kábán kóválygott a palota folyosóin.
- Merre lehet üríteni ebben az átkozott házban? – krákogva tovább botladozott. Nemsokára hallották, amint egy szolgálónő hangosan rikácsol valamelyik közeli folyóson. Összenéztek, és kisiettek. Látták, amint Ralph a gatyapőcét igazgatja, és mit sem törődik az átkozódó nővel, aki két kezét hol a fal mentén futó virágra, hol pedig a garázda lovagra rázza.
- Te állat! – dörrent Henry a marcona tekintetű Ralphra. Amaz kihúzta magát és fogát vicsorítva kardot rántott.
- Hogy hívtál engem Courtrai Henry? Küzdj meg velem. A zajra a többiek is felriadtak. Philipe is kivonta kardját. Odo és Renaud nem zavartatva magukat,az asztalon lévő gyümölcsös tálból vettek ki néhány szem almát, hátukat a falnak vetve vigyorogva falatoztak, és lesték a fejleményeket. Ralph magasba lendítette a pengét, lecsapni készült, de kardjára a grófé sújtott le. A nem várt ütés kiverte a rendbontó kezéből a fegyvert.
- Szép társaság! Pár órára hagylak magatokra és máris egymás életére törtök. Le sem tagadhatnátok dicső frank származásotokat. Tartalékoljátok erőtöket a szaracénokra. Pár nap múlva hadba vonulunk. Holnap érkezik a sereg. Pihennek és megyünk! – Balduin nem várt választ. Ott is hagyta őket. A jámbor Fulcher barát fejét rázva dorgálta meg a lovagi társaságot.
- Testvéreim. Illendően tisztítsátok meg elméteket, mert holnap lehet, hogy lelketek már az Úr színe elé járul. – Odo fogta az almacsutkát és a derék Fulcher kezébe nyomta.
- De előbb még szakítunk Éva gyümölcsöskertjéből. – azzal finoman kitessékelte a barátot a teremből, majd Ralphoz lépett.
- Te meg aludd ki magad! Mondtam, hogy ne fogadd el azt a sátáni levet az öregtől. Bármiből erjesztették is, jobb ha pihensz, nehogy tönkre tegyed az esti szórakozásunkat. – Ralph eldőlt az ágyán, mint egy lisztes zsák. Odo széttárta a karjait, hamisan elmosolyodott:
- Uraim, utoljára Konstantinápolyban élveztük az úri hölgyek társaságát, tegyük azt ma este is. – Renaud kacsintott.
- Csak aztán nehogy a trónszékbe ülj, mint a bizánci császárnál. – ezen mindannyian jót derültek. Ismerték már a történetet. Mielőtt elhagyták volna Konstantinápolyt, a baziliosz ünnepi lakomát rendezett a frank, lotharingiai és normann lovagok tiszteletére. Odo annyira, részegre itta magát, hogy leheveredett a császári trónra. Alexiosz nem szólt egy szót sem, de Balduin észrevette lovagjának illetlen tettét. Kézen fogta Odot és felállította. Odo vigyorgott Balduinra, majd haragos tekintettel mérte végig a császárt.
- A császár ülhet a lakomán, amikor a bátor és fáradt lovagok állnak? Búcsúzásnál Alexiosz magához hivatta.
- Ki vagy te, honnan jössz? Mely nemzetségből származol? – Odo kihúzta magát, és mellkason bökte a császárt.
- Nemesi származású, tiszta vérű frank. A hazámban áll egy réges-régi kápolna egy keresztútnál. Aki netán párviadalban kívánna jeleskedni, ott megáll, hogy bevárja a lovagot, akinek lesz bátorsága kihívnia őt. – Odo beleböfögött a császár arcába, szemei egy pillanatra fennakadtak, de folytatta:
- Jómagam, soká álltam ama keresztútnál ellenfélre várva. Ilyen merész férfi mégsem akadt egy sem. – a lovag kihúzta magát. A baziliosz fintorogva válaszolt:
- Ha eddig hasztalan kerested a harcot, és nem találtál rá alkalmat, most majd a kelleténél is több jut belőle.
A császár szavait egy életre megjegyezték.
|
