Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/182216
|
2005-12-02
***
A kisasszonyok türelmetlenül várakoztak. A szökőkútnál lesték, mikor tűnnek fel a lovagok. Az örmény nemes ifjak nem fogadták lelkesen a hölgyek rajongását a sima képű napnyugati lovagokért. Bátorságuk nem volt, hogy ürügyet adjanak egy esetleges kakaskodásnak. Az a hír járta, a keresztes sereg már nagyon közel van. Megelégedtek hát fájó szívvel, hogy a szolgáló lányoknak csapják a szelet ezen az estén. A lovagi had úgyis elvonul pár nap múlva, meg aztán Jeruzsálembe tartanak. Ez a gondolat felvillanyozta őket.
A hat lovag a nagyteremhez ért. Egy udvaronc sietett eléjük, és szélesre tárt kezével mutatta az utat. Követték. A palota csarnok a délelőtthöz képest óriási változáson ment keresztül.
Edessza leányai amint meglátták a frankokat, nevetve súgtak össze. A lovagok szemmel láthatóan az ünnepi ruháikat vették fel, de így sem vetekedhetett öltözékük az örmények gazdag tárával.
Ez rögtön fel is tűnt. Renaud megbökte Odo vállát.
- Konstantinápolyban is zavart ez a sok díszes páváskodó ruha, de most kár volt levenni a páncélinget. – Odo hátranézett.
- Ne hagyd, hogy zavarjon! Hamarosan urak leszünk, akkor majd telik ilyen rongyokra. – Ralph sem hagyhatta szó nélkül:
- Mire mentünk volna Kilikiában ezekben a piperkőc göncökben. Nézzetek végig rajtuk. Úgy néznek ki, mint azok a moszlim gyalogosok, akiket beletapostunk Nikiánál a földbe. – ebben mind egyetértettek.
A hölgyek közt azért maradt elég jelentkező. Még Ralphra is lecsapott egy duci barna hajadon. Maria megkocogtatta Henry hátát. Az hátralesett, de mert nem látott senkit, visszafordult. Az apró félvér lány hangjára már felkapta a fejét. Elengedett egy széles mosolyt. Maria szégyenlősen lesütötte szemeit. Henry alig bírt betelni a látvánnyal. Most hogy jobban megnézte, a lány telt ajka, szép barna szeme, és a kétoldalt vállára omló gesztenyebarna haja olyanná varázsolta Mariát mint egy földre szállt angyal.
Odo nem hazudtolta meg magát, most is miként mindig, közvetlenségével ragadta meg az embereket. Philippel az örményeket szórakoztatta. Azok eleinte nem értették ugyan, de Odo és Philipe elmutogattak mindent. Az örmények többször segítettek nekik, mert amit láttak azt a két lovagnak örményül elmondták, azok pedig megismételték. Végül kölcsönösen tanultak egymástól, megosztottak pár szót.
A grófnő Pierre társaságában, körbesétálta a termet. A lovag tisztelettudóan kísérte. Közben mindenféléről beszélgettek.
- Pierre lovag. Meddig maradtok Edesszában? – Eschieva nekiszegezte a kérdést. És komolyan nézett a frank szemébe.
- Nem tudom. Az bizonyos, hogy hadba vonulunk hamarosan. – a grófnő megrázta a fejét.
- Azt tudom, úgy értettem utána, ha vége a harcoknak. – Pierre most megállt. Tanácstalanul tárta szét karjait.
- Balduin grófon múlik. Az ő szolgái vagyunk. Ha marad, maradunk mi is. Ha megy, követjük. – Eschieva mélyen belül csak remélte, a flandriai gróf nem áll tovább. Kérője volt több is, de eddig mindet elutasította. Hiányolta belőlük a tüzet. Toroszt és udvarát okolta, amiért Edessza a pusztulás szélére jutott. Torosz köpönyegforgató ember. Sofia hercegnő annyira más volt. Kedves, segítő. Ha nem simítja el az udvarban férje baklövéseit, türelmes és megértő szavaival, akkor Toroszt a nép már elüldözte volna. Látott némi fantáziát Pierreben. Ha a gróf kezébe kerül a hatalom, ez a kék szemű Adonisz nemes emberré válik, rangban méltóvá, hogy hitveséül őt válassza.
- Uradat tiszteli a népem. Felszabadítóként fogadják. – Pierre tekintetével a grófot kereste. Valóban. A trónusnál mosolygó, nevetgélő embergyűrű vette körül Balduint. Edessza nemesei gyorsan a kegyükbe fogadták. A grófnő a teraszra sétált.
- Szép látvány nemde? – a lovag bólintott. A folyón túl, a domb mögül fáklyák tűntek fel. Kürtszó hasított az esti félhomályba, hosszan elnyújtottan. Az udvari zenészek félbehagyták az éppen játszott dalt. Mindenki a teraszra sietett. A frank lovagok büszkén húzták ki magukat. Megérkezett a keresztes lovagi sereg.
Az addig kellemesen magukat jól érző udvarhölgyek szomorúan néztek össze. A mulatság véget is ért. Lent a város megbolygatott méhkasra emlékeztetett. Az emberek az utcára tódultak. Az északi kapu őrei kinyitották a roppant ajtószárnyakat. A sereg, élén a lovagokkal bemasírozott Edessza falai közé.
Balduin és kísérői kimentették magukat. Szélsebesen lóra kaptak, és a városba siettek, hogy lehetőleg fennakadás nélkül sikerüljön az elszállásolás.
A magukra hagyott örmény leányok. Nagyokat sóhajtva nézték a távolodó férfiakat. Nem értették, hogy hagyhat egy becsületes férfi csak úgy ott egy nemes hölgyet.
- Érdekes szokások vannak a napnyugati királyságban. – Stella kisasszony, az udvarnagy lánya sértődötten magára terítette köpenyét, és Eschieva mellé lépett az erkélyre.
- Te legalább beszélhettél a kísérőddel. Miféle úr ő? – a grófnőt körbeülték. – Sajnos a társaival nem értettük egymás szavát.
- És a többiek? – mindenfelől záporoztak a kérdések.
- Szabad emberből lett úr. Egyikük sem vagyonos, nagybirtokos. Harcosok. Másod és harmad szülött gyermekei apjuknak. Vállalták hát a római pápa és a gróf szavára a háborút. Jussukat Istennek mennyei királyságában nyerik el. Így tartják. – halk moraj futott végig.
- Nyers, és faragatlan férfiak ők, ami a szívükben, az a szájukon. Harcban edzett, pallérozatlan hősök. Vallásban jámborak, akár Isten bárányai. De mégis, van bennük valami szeretnivaló.
- Nem viselnek szakállat, és hajukat rövidre vágják. Arcuk csupasz akár egy gyermeké. – ezen jót derültek.
- Lehet, ezért lopták be hát magukat szívünkbe! Kár hogy nem időznek tovább. Kíváncsiak volnánk többre is. – a kacér gondolat teljesen feldobta a társaságot.
|
