Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/223741
|
2008-08-26
Francois Villon (1431-1463?)
Francois Villon a törvénytől üldözött csavargó, a legnagyobb középkori francia költő volt. A kor, amelyben Villon élt, a francia történelem egyik sötét korszaka volt. Ifjúsága éveiben Párizs angol uralom alatt állt. Éhínség és járvány pusztított a városban. 1453-ban ugyan véget ért a kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éve tartó háború, de a hosszú öldöklés, az angol megszállás egy kivérzett, nyomorúságos, szétzüllött országot hagyott maga után, melyben gyakori volt az önkényeskedés, és az anarchia uralkodott.
Életpályája
Amit Villon életéről tudunk, az meglehetősen kevés, még születési és halálozási éve is bizonytalan. Ami biztosat tudunk, közvetlenül az ő műveiből, közvetve pedig még életében keletkezett legendájából merítjük és azokból a törvényszéki ítéletekből, amelyek hol őrá, Villonra, hol meg volt diáktársaira s valószínű cinkosaira vonatkoznak. Párizsban született, apja korán meghalt, és az árván maradt fiút anyai nagybátyja, Guillaume de Villon, a jómódú egyházi férfiú, kanonok és paptanár fogadta házába, s gondoskodott neveléséről. Francois eredeti családi neve de Montcorbier vagy des Loges volt, nevelőapja iránti hálából, szeretetből vette fel a Villon nevet. Nevelőapja beíratta a párizsi egyetemre, a Sorbonne-ra, ahol Villon 1452-ben, huszonegy éves korában megszerezte a magister (mester, tudós tanár) címet. Mint egyetemi hallgató züllött, könnyelmű társaságba keveredett, s feltehetőleg részt vett a kor szokásos diákcsínyeiben, a kocsmai tivornyákban, a különböző csetepatékban. Később is állandóan hadilábon állt a hatóságokkal. 1455-ben verekedés közben megsebesített egy rátámadó papot, aki két nap múlva belehalt sérülésébe. Villon elmenekült Párizsból, jóakarói azonban menlevelet szereztekneki, s visszatérhetett a fővárosba. 1456-ban társaival kifosztotta az egyik párizsi kollégium pénztárát. Ismét menekülnie kellett. Vándorlása öt esztendeje életének legkeservesebb szakasza volt, amikor nyomora arra késztette, hogy egy országúti rablóbandához csatlakozzék. Közben egy-egy hercegi udvarban is megfordult. Blois-ban Charles d'Orléans herceg látta vendégül, ahol egy költői versenyen is részt vehetett. 1460-ban a meungi börtönben raboskodott - nem tudjuk, miért -, s csak 1461-ben az új király, XI. Lajos amnesztiájának köszönhette szabadulását. Visszatért Párizsba. Régi cimboráit elvesztette, két egykori bandatársát felakasztották, s az ismerős, megszokott csapszékek nagy részét is bezárták. De Villon újabb kocsmákban újabb cimborákra akadt. 1462-ben egy éjszakai verekedés miatt újra börtönbe került. A törvénykezés a javíthatatlannak tekintett, folyton visszaesőnek számító vétkest kötél általi halálra ítélte. Fellebbezésének azonban helyt adott, s a halálbüntetést Párizsból való tízévi száműzetésre változtatta. Villon 1463 elején hagyta el Párizst, s etől kezdve semmi bizonyosat nem tudunk életéről.
Költészete
A magányos, családból kivetett Villon hol dacos szembenállással, hol kétségbeesett panasszal reagált a szegénységre, kilátástalanságra, a kor minden kegyetlenségére. Nagyságához hozzátartozik züllött-hányatott élete. Talán törvényen, társadalmon kívül kellett élnie, hogy lázadó indulatai áthevítsék költészetét, mely tele van ellentétekkel és ellentmondásokkal. A züllött és bűnös életet folytató költő mélyen átérezte a becsületes élet szépségét, lelkében a középkor vallásos áhítata élt, a bűnbánat egész lényét áthatotta. Költeményeiben az emberélet szinte teljes valósága megjelenik, a vaskos örömöktől a hideg borzalmakig. Tudatában van kielégíthetetlen teljességigényével, élete ellentmondásaival, melyeket csak a halál oldhat fel. Életművét a halál egyre kisértő gondolata s a társadalomból való kitaszítottság érzése szövi át. Ez adja szókimondó bátorságát, amikor az emberi élet jelenségein tűnődik, ez adja szájába a legőszintébb lelki töredelem hitvallását a magába szállás óráin, amikor leszáll az emberi lélek szédítő ellentétei közé. Nagy tudású verselő volt, tudta a mesterséget, jól ismerte a középkori francia költészet fordulatait, témáit, műfajait. Ugyanakkor minden tanultságán, városiasságán át is érezni lehet a legősibb ösztönök és szenvedélyek viharzását, a puszta emberi lét panaszát, a szépség és a szörnyűség, az élvezet és a csömör, az életvágy és a halálfélelem, a bűn és a megbánás bonyolult szövevényét - mindezt tisztán, közvetlenül és mesterkéletlenül szólaltatja meg költeményeiben. Verseit különös keretbe foglalja: végrendeletet ír. A testamentum jellegzetesen középkori műfaj. A halállal szembenéző ember számot vet életével, s javait, értékeit eltestálja barátainak, jóakaróinak. Legkorábbi ismert műve A Kis Testamentum (1456) még inkább csak stílusgyakorlat. Címe nem Villontól ered, de már kortársai ezen a címen emlegették. Akkor írta, amikor el kellett hagynia Párizst. A nagy útra készülő költő a végrendelet hagyományos formájában fiktív adományokat, tréfás örökséget hagy ismerőseire.
|
