Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/223741
|
Az erdei angyalkáról (1.rész)
Az erdei angyalkáról
Tereplovaglás közben gyakran megyek a környékbeli erdőkbe kószálni. Persze csak ha egyedül vagyok, mivel a természetvédők furcsán agresszívvé válnak, ha meglátnak egy lovast a területükön, akár úton megyünk, akár nem. Biztos nem férnek el tőlünk a négykerekes terepjáróikkal, ráadásul félnek, hogy letapossuk a növényzetet…Tehát csak szólóban közlekedem a legszebb tájakon, így, ha esetleg nagyon kekeckednének, egy megfelelő utasítás a lónak,és már be is ugrattam a bokrok közé. Aztán meg, fogjanak meg, ha tudnak…
Nemrég, egy olyan jellemző, kesernyésen borongós őszeleji napon baktattam kedvenc lovammal, Chelsea-vel a fák között. Gyönyörű ilyenkor a környék. Még nem sárgulnak a fák, alig hullik egy-két levél, de a levegőben már érezni, hogy itt az ősz, és néha a távolban már bőgnek a szarvasok. Szerencsére nem jött arra senki, a természetvédőknek túl korán volt, a vadászoknak túl hideg…
Már rég kiszúrtam egy házat, melyet csak egy hegyoromról lehetett látni a sok közül, és gondolkodtam is néha azon, vajon miféle elvakult remete élhet itt, az erdő kellős közepén. Aznap épp volt időm bőven, úgy döntöttem, elballagok, megnézem, miféle szerzet lakozik itt, távol mindentől. Lovamnak sem volt ellenére a kis kitérő, imád barangolni, ebben is hasonlítunk.
Közelebb érve egyszerű, fehér, kétszintes házat pillantottam meg, oldalán borostyán futott, ablakpárkányairól muskátliscserepek figyeltek, az egyik ablakból pedig egy hihetetlenül mélybarna szempár. Egyszer, egyetlenegyszer láttam hozzá hasonlót, de azok a szemek már rég lecsukódtak, megőrizve gazdájuk örök vonzerejét a túlvilágnak. Aztán kiabálást hallottam. Fiatal, csilingelő hangocska sikított életerősen az erdő csendjébe.
„ Ne, kérlek, ne gyere közelebb! Fáj…érzem, ahogy haldoklik, ahogy kapálózik! Menj el!!”
Az ajtó kitárult. Szomorú szemű fiatal nő lépett ki rajta. Termete átlagos, szeme kék, haja fakószőke, itt ott ősz hajszálakkal tűzdelt. Az első ijedtség után, amit látványom okozott megkért, forduljak vissza, mert a kislányával él itt, aki bolond…és nem bírja elviselni a normálisak jelenlétét.
Már majdnem visszaindultam, megértve-hittem akkor- mindent, amikor újra megjelent a barna szempár az ablakban. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, a nőhöz fordultam hát, és kérlelni kezdtem, had találkozzak a kislányával, ha csak egy pillanatra is. Beleegyezett, bár azt mondta, úgyis csak sikítani fog, és elszaladni a szoba másik végébe, mint mindig, kérte, hogy ne mutassam, ha megijedek is. A házba lépve, ugyanaz a tiszta egyszerűség fogadott, mint kint. A falak fehérre meszelve, dísztelenül tartották a plafont, és azt a valakit, aki fenn lépdelt. Felmentünk az emeletre. Kellemes kis gyerekszoba tárult a szemem elé, benne egy bongyorhajú szőke angyalkával. Olyan hat- nyolc év körüli lehetett a kislány, aki rögtön elkezdett sikítani: „Anya, menj el! Nem bírom.” Az anyja szó nélkül sarkon fordult, egy olyan „na ugye megmondtam” tekintettel, amilyet ilyenkor szokás elejteni, és már trappolt is lefelé a lépcsőn.
|
