Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/223741
|
2010-06-06
Az erdei angyalkáról(2.rész)
Én is fordultam volna, de a leányzó utánam szólt, szép, dallamos, érett gyerekhangon:
- Neked nem kell elmenned. Rajtad nem érzem…Te nem bántod…te nem ölöd meg a szeretetet…
Csodálkozva néztem rá. Részint az érettség lepett meg, és a mód, ahogy fogalmaz. Részint az, amit mondott.
- Van kedved játszani velem. Olyan rég nem játszottam senkivel…-biggyesztette ajkát pityergősre a kislány. – kérlek, játsz velem!
Memóriakártyázni kezdtünk. Rossz játékos vagyok. Folyamatosan vesztettem, ő meg csak nevetett…
- Hogyhogy rég nem játszottál? Nincsenek barátaid? –kérdeztem játék közben.
- Nincsenek – mondta hervadó mosollyal- vagyis vannak, csak nagyon messze innen.
- És miért költöztetek ide? – folytattam a faggatást…
- Mert azt mondták a felnőttek, hogy bolond vagyok. – meredt a szemembe a két gesztenye.
- Nem látszol annak. – szögeztem le, és rá mosolyogtam – miért mondták ezt? Nem tudod?
- Mert sírtam… amikor éreztem, hogy fáj, hogy haldoklik bennük a szeretet… és amikor kérdeztem, miért ölik meg, csak bámultak, vagy azt mondták, hogy muszáj… és én kiabáltam, és hisztiztem, igazából a szeretet helyett, mert sajnáltam... mert ő ugye nem tud sírni, ha bántják. Csak fáj, és fáj és fáj, és aztán meghal. Nagyon sok szeretet hal meg így nap, mint nap.
- És mi lett a gyerekekkel, a barátaiddal, hogyhogy ők nem látogatnak meg soha?
- Eltiltották őket tőlem, mert féltek, hogy bántani fogok valakit. Pedig én nem bántok senkit… ők bántanak… csak anyu maradt nekem. Ő nagyon szeret. De szereti apát is, aki elment, régen. Nekem azt mondták, messze kapott munkát... de lehet, nemcsak azért ment el. Felnőtteknél sose lehet tudni… Meg hallottam is, amikor veszekedtek… anyu azt mondta, nem akar intézetbe adni… apu meg azt, hogy nincs más lehetőség… és anyu most megöli a szeretetet, ami apához köti. Érzem, ahogy folytja, ahogy napról napra gyengébb, de még él. Még kitart… folyton kérem, hogy ne bántsa, hogy keresse meg aput, de nem szól semmit. És ilyenkor, amikor így kiabálok vele- nem hisztiből, ne hidd, hanem mert annyira fáj – ilyenkor mindig elmegy a sziklák közé, és sír, és apura gondol…és nagyon szomorú vagyok miatta.
Soká játszottunk még csendben, beszélgetve mesékről, emlékekről… Későre járt már, mire észbe kaptam, milyen messze is vagyok otthonról. Búcsúznom kellett, nem kockáztathattam a lovam életét, ha valamelyik vadász esetleg hamarabb állítja munkába magát…
- Eljössz ugye még? – kérdezte szép szemeit rám függesztve.
- Eljövök…
|
