Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/90131
|
Tesók kontra egykék
"Tesók
Én valóban nem tudom milyen egykének lenni, hiszen öcsém és köztem mindössze tizenhét hónap a korkülönbség, szinte soha nem voltam egyedül. Együtt nőttük fel, egyszerre voltunk ugyanazokban az életszakaszokban, azonos dolgok foglalkoztattak és foglalkoztatnak minket a mai napig is. Persze a mi kapcsolatunk sem volt mindig olyan harmonikus és baráti, mint most a húszas éveink elején, rögös út vezeti a testvéreket az idilli kapcsolatig.
Másfélé éves voltam, mikor ő megszületett, bár nem emlékszem az előtte lévő időszakra, de kijelenthetjük, hogy az idősebb tesó kezdetben mindig féltékeny a kis jövevényre, hiszen gyökeresen megváltoztat mindent a család életében. Hirtelen osztozni kell valakivel a szereteten, a szülők idején, a játékokon és még a tábla csokin is. Természetesen a helyzeten sokat segíthetnek a szülők, ha helyesen kezelik a szituációkat, ha a nagyobb gyerek nem érzi elhanyagolva magát.
Ovis korunkban mi például nem veszekedtünk sokat, valószínűleg azért, mert egy fiú és lány testvérpárnak abban a korban nem egy az érdeklődési köre. Totálisan leegyszerűsítve az egyik babázik, a másik kisautókat tologat, tehát nincs sok konfliktusforrás, hacsak nem a szülői figyelemért vívott harc, de ennek a kezelése a szülők dolga.
A kezdeti sokk után, amit a testvérem megjelenése okozott még közel sem ment minden zökkenőmentesen. Iskolás korunktól egészen tizenéves korunkig - ezt rajtunk kívül biztos minden tesó átéli - egymás agyára mentünk, állandóan vitáztunk és hecceltük egymást, nem tudunk együtt normálisan semmit sem csinálni. Aztán tizenévesen valami történt, közös barátok, közös programok, azonos problémák jöttek, és egy szuper barátság lett a vége, amit az tesz még különlegesebbé, hogy testvérek vagyunk.
Ezt csak azért írtam le, hogy lássák az egykék, hogy bár nem könnyű tesónak lenni, és sok áldozattal és lemondással jár, mégis azt hiszem, hogy egy csodálatos kapcsolattal szegényebbek azok, akiknek nincs húguk, nővérük, bátyjuk vagy éppen öccsük. Fura lehet az egykéknek, bár egy kapcsolat, amely sosem létezett valószínűleg nem is hiányzik nekik, de én elképzelni sem tudom, hogy milyen lenne testvér nélkül.
A testvérség nemcsak a szoros kötelék és a barátság miatt szép és hasznos, hanem mert sok mindenre megtanítja az embert. Megtanít az elfogadásra, a toleranciára, az osztozkodásra és fejleszti a kompromisszumkészséget is, tehát olyan alapvető dolgokat tapasztalhatunk meg és sajátíthatunk el egy ilyen kapcsolatban, amelyeket később aztán másokhoz fűződő viszonyunkban is alkalmazni tudunk sok mindent megkönnyítve ezzel.
Ott van egyből a közös szoba esete. Sok testvér lakik egy szobában, ami elég nehéz még abban az esetben is, ha azonos neműek, fiú-lány esetében pedig szinte kivitelezhetetlen. Az ember ilyen szituációban elég hamar megtanulja mindkét fél, hogy kompromisszumokat kell kötni. Szinte sosem lehetnek egyedül, de meg kell tanulniuk életteret engedni a másiknak, és tiszteletben tartani az egyén privát szféráját is. Közös szoba esetében még jobban megtanulják a felek, hogy mindenen osztozkodni kell.
Aztán ott van az elfogadás, mint ahogyan a Tesónak lenni cikkben is írtuk, testvéreinket nem válogathatjuk meg, és lehet, hogy minden szempontból teljesen mások, mint mi. Testvérünket nem likvidálhatjuk az életünkből, mint bárki mást, tehát megtanuljuk, hogy különbözőek vagyunk, máshogy gondolkodunk, máshogy látunk dolgokat, eseményeket, és megtanuljuk mindezt elfogadni. Testvérünk elfogadása megtanít könnyebben megérteni más embereket is.
A másik fontos dolog szerintem, hogy a testvérek egy életen át segíthetik egymást, olyan kötelék van közöttük, ami jóban-rosszban kitart. Egymás segítése persze már a felnőtt kor előtt elkezdődik, már az iskolai tanulásban is segíthetik egymást, és a nagybetűs élet minden területén egymás segítségére lehetnek. Ezt a csodát egy egyke csak a barátaitól kaphatja meg.
Egykék
Egykének lenni nekem annyira jó, mint másnak testvérnek lenni. Hiszen élni jó. Óriási pozitívum mindaz, ami a testvéri kapcsolatokban negatívumként jelenik meg, és fordítva. Nekem különösen kedvező, vagy épp kedvezőtlen volt egykeségem, hiszen a szüleim nagyon korán elváltak, négy éves voltam csupán. Onnantól kezdve semmi másról nem szólt a gyermekkorom, minthogy rajtam csatároztak - vagy épp a fejem fölött. Persze mindenki nekem akart jót, és mindenki nekem hízelgett. Ha nem kaptam meg az egyiktől, hát mentem a másikhoz, és ha ez sem jött be, akkor kezdődtek a játszmák. Én kihasználtam egykeségemet. Épp emiatt hihetetlenül önző, egoista és akaratos voltam sokáig. Ezen nagyon keményen kellett dolgoznom fiatal felnőtt éveimben - sőt még mindig -, mert a baráti és a párkapcsolatokban is fontos, hogy az ember odahagyja az egóját. Iszonyú nagy pofonokat kellett elviselnem, mire rájöttem, hogy nem lehet mindig a legjobb az enyém, ráadásul rögtön. Ami mindenképpen az előnyömre vált az egyedüllétben, hogy a későbbiek során sem lettem társfüggő, egyedül épp olyan jól vagyok, mint párban, boldogságom nem attól függ, hogy kivel vagyok és ő mit csinál. Nagyon szerettem egyedül lenni a gyerekszobámban, egyedül kitalálni játékokat, kreatívvá tett, hogy nem volt mindig játszópajtásom.
Mondjuk emlékszem, mennyire rá tudtam indulni egy-egy pajtásomra, állandóan volt nálam valaki, de csak játszani. Soha nem aludtak nálam, mert azt nem szerettem. A mai napig nem szeretek osztozni a fekhelyemen, hacsak nem a pasimról van szó. És másnál sem alszom szívesen. Kollégista sem voltam soha, megőrültem volna, sokan egy zuhanyzóban lenni, jesszusom! Azért jó, hogy nem volt testvérem, mert csönd volt, amikor csöndet akartam és zaj, amikor zajt akartam. Az, hogy nem volt állandó játszópajtásom, kihasználhattam arra, hogy a kreativitásomat fejlesztettem, tudtam magammal foglalkozni, és mindent én birtokoltam.
Tudom a birtoklás, az önzés nem túl pozitív tulajdonságok, amelyeket sikerült elsajátítanom egykeségem révén. Annak köszönhetően viszont, hogy magamra voltam utalva - ezt köszönhetem a szüleimnek is - nagyon hamar önállósultam, soha nem okozott fejtörést, problémát, hogy elintézzek valamit, nagyon hamar ki tudtam állni magamért, és bármit megcsinálok, ami a fennmaradásomhoz, boldogulásomhoz szükséges, ha kell betonozok vagy épp hegesztek, és főzni is tudok. Nyilván az én példám speciális, mert amolyan csonkacsaládban nőttem fel, vagyis két csonkában. Amennyiben szüleim együtt lettek volna, és úgy kellett volna egykének lennem, biztosan sokkal rosszabb lenne a helyzet, apuci-anyuci elkényeztetett kislánya lennék a mai napig. Sajnos nem így történt. Szóval én nem testvérre, hanem családra vágytam, az is elég lett volna, ha szüleim együtt játszanak velem, nem külön-külön. De ez már egy másik téma. Hogy mi lesz a jövőben? Egy gyereket szeretnénk, akárcsak a párom, ő is egyke."
/cotcot/
|
