Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/38847
|
2010-10-07
Olyan hajnali kettőkor értünk a parkolóba, de mégis már minden kihalt volt.Csak egy két szobában égett a villany. Vajon melyik lehet az övé?Míg vártuk, hogy Jácinta nővér kifakult pendelyében megjelenjék az ajtóban, apró "s" betűket írogattam a kezemre. Még ébren van, még ébren kell lennie.
A folyosón nem mertem végighúzni a bőröndöket, bár még mindenhonnan elfojtott gyereknevetések hallatszottak.Így mire anyámét meg a magamét is felcihöltem a másodikra vízhólyag nőtt a tenyeremen. Anyám a húgomat hozta.
Beóvakodtam a szobába, a szobatársam nem volt ott csak széthagyott csecsebecséi árulkodtak arról, hogy itt bizony lakik valaki.Idegennek éreztem magam.Nem csak a 236-os kulcs fityegett idegenként a zárban, minden más volt. Az egész Josephinum megváltozott. Bár talán minden másképp történik, ha nem fél nap késéssel érkezem.Ráadásul fél éjszaka utaztam.Ez is az anyám hibája!Kellett ennyire kicentizni a Balatonfenyvesi nyaralást!
Lerúgtam a cipőmet és az ágyra feküdtem.Aludni próbáltam, de csak forgolódtam.Nyomott az ágy, és idegesített a szoba enyhe klórszaga.Próbáltam felidézni, a többi Piliscsabai tábort, amikor még minden jó volt, amikor még sokkal kisebb voltam.Amikor még nem érkeztem éjszaka és nem voltam idegen a többieknek... Amikor még gyermeki felnézéssel és tisztelettel beszéltem Sanyival. De valahol ez mind ott ragadt egy távoli ködön túl, és talán ezért fáj most a tábor, a szoba.Itt állok a sötét szobában és leakarják feszegetni gyermeki álarcomat.
Egyenként idéztem az összes szobát, hol hajdan bújócskáztam gyerekpajtásaimmal. A gyülekezeti terem, az előtér, konyhák-hol Sanyival éjszakákba nyúlóan beszélgettünk.Ő kávézott, én sajtos lekváros kenyeret ettem- meg a kis kápolna.
Ez a kápolna nem akármilyen volt, ezt mindig is tudtam.Teles-tele volt színes képekkel és az oltár alatt mindig égett a pilács.Gyermekkoromban még úgy éreztem, hogy ez a Jóisten olyan csoda gyertyája, amely ki nem alszik.Ma már inkább úgy érzem Jácinta nővér gyújtogatta szorgosan mécset.
Ez a kápolna volt az én vigaszom, menedékem amióta Piliscsabára járok.Ha anyám megszidott vagy csak erős hasfájásom volt mindig idejöttem, beültem az oltár melletti ficakban lévő padba, melyet csak a feszület alól lehetett látni.Lerúgtam a cipőmet,fejem a térdemre hajtottam és hamiskás-pityergős hangon, sírtam vagy daloltam el bánatomat a Jóistennek...Legutóbb akkor amikor elmondta, hogy a Timi tetszik és nem én, és ráadásul több, mint hat éve.
Korgott a hasam, dél óta nem ettem.Tüntetőlegesen kiléptem a szobából, otthagyva minden gondomat-beleértve a gyomorkorgást- és emlékemet.
Ez az én táborom lesz.Nem szomorkodhatom, nincs több esélyem. Ez az első, és utolsó tábor amelyen Timi nem fog részt venni.Csak ezt a nyarat tölti Erdélyben.-és lenyomtam a kilincset.
Sötét volt odabenn, néha apró horkolás.Alszik az én Sanyim, had aludjék!Ha csak így lehet velem, mindegy az, csak LEGYEN VELEM!Leültem egy székre, és néztem őt, minden vonását ugyan már emlékezetembe égette idő, mégis jó volt látni.Álmodik az én Sanyim,álmodjék hát...bár álmodna szépet.S őszintén kértem a Jóistent bár velem álmodna...
Kopogtak, s úgy éreztem magam, mint tetten ért betörő.
-Szabad.-mondta Sanyi, rám ügyet se vetve, és ebben a pillanatban Timi idealizált álomképe libbent be az ajtón.Kecsesen leült az ágyra szemérmesen lesütötte a szemét. Csak fekete haja takarta, barnára sült hamvas bőrét.
Sanyi csak nézte őt, majd megcirógatta- megborzongtam. Puszilgatták egymást.
Láttam szerelmemet, levetkőzni majd egy másik nő karjába omlani.Megbénultam, a testem minden mozdulatra erőteljesen ellenállt.Csak "s" betűket rajzoltam a tenyerembe.
Végeztek mire meg tudtam mozdulni.Kirohantam a szobából. Úgy terveztem, hogy nem pillantok vissza,de ahogy bezártam az ajtót láttam, amint Timi kettétépi a "vigasz" béklyóját és helyette másikat vesz elő.
A kőlépcső, ugyan kellemesen langyos volt, de nem voltam meggyőződve róla, hogy nem fogok felfázni és tüdőgyulladást kapni és meghalni.A húgom már beszélt legalábbis már igyekezett kommunikálni, vajon fölémhajolva kitudja e mondani: "Meghalt."
Elkezdett fájni a hasam- tán a halál legelső tünete- és a megszokott, gyerekes szokásomhoz híven feltápászkodtam, és indultam a kápolna felé.Indultam, mert kellett.Futva, levegőt kapkodva szaladtam fel a lépcsőn- vállamon ült ezer gondom, és borzalmas fájdalom rántotta görcsbe hasfalamat. Elestem. Káromkodtam,megfogadtam, hogy nem fogok többet -ebben is hasonlítottam Sanyira, aki negyedszerre jött úgy Piliscsabára, hogy most aztán tényleg leszokik a dohányzásról.
Ahogy eszembe jutott elsírtam magam és belöktem a kápolna ódon ajtaját.Odabent korom sötét volt. Könnyeimen keresztül kerestem a pilácsot, majd megtöröltem a szemem, mert nem voltam biztos benne, hogy nem e azok a nagy vízcseppek oltják ki azt a parányi fényt.De nem.Megtörtént, leomlottak gyermeki álomváram falai.
Beültem a kis ficakba a kápolna mellé a feszülettel szemben, és elhatároztam,hogy megkeresem a gyufát.Na végre, megtaláltam!Meggyújtottam a gyertyát, lerúgtam a cipőmet, "s" betűket rajzolgattam a nagylábujjammal.
Mígnem felnéztem, és Jézus helyett egy élettelen kedves-szelíd arc nézett vissza rám.Ide akasztotta föl Timi a szerelmemet miután elszakította a "vigasz" béklyóját és vad csókok közepette lágyan, felhurkolta rá "felejtés" kötelékét, ezzel mindörökre lerángatva gyermeki álarcomat.
S én csak térdem közé hajtottam a fejem és felnőttes-sírós hangon gyóntam az Atyaistennek.Várván, hogy idetipeg Jácinta nővér, meggyújtani az elaludt gyertyát.
|
