Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/4164
|
2007-11-11
Sikerült megint jól felhúznom magam: összevesztem anyuval. Ilyenkor valahogy mindig úgy érzem, hogy olyan magányos vagyok, és senki sem figyel rám. Ha van valami amit ki szeretnék beszélni magamból, akkor valahogy sosincs mellettem senki, aki meghallgatna. És sajnálatomra én olyan tipusu ember vagyok, aki csak úgy tud igazán gondolkodni, ha ki is mondja amit gondol.
Kb. egy órája barátnőm megkeresett cseten, de őt a saját problémái izgatják csak, amikor mondtam volna, hogy velem mi van, hirtelen mennie kellett. Andris nincs itthon, úgyhogy nem jöhet szóba, így maradt Anyu, dehát mit is vártam.
Elkezdtem mondani neki, hogy milyen érdekes dologra jöttem rá, hogy milyen furcsán tudnak működni az emberi, és főleg a családi kapcsolatok, szülő-gyerek kapcsolat meg ilyesmi, az egyetlen mondanivalója erre az volt, hogy csináljak nokedlit a vacsorához. Még meg is csináltam volna, ha közben beszélhetek, és meghallgat és legalább egy kicsit úgy érzem, hogy figyel, de annyira elvette a kedvem, hogy meg se hallotta amit mondok, hogy beviharzottam a szobámba. Ez igy elég szar. Mindig azt mondja, hogy nekem fogalmam sincs a problémáiról, nem értem meg, nem is csoda, sosem beszél róla, maximum panaszkodik, de akkor sem mond semmi konkrétat. Ha tudná, hogy mennyire nem ismeri a saját lányát, holott azt hiszi, hogy nagyonis jól ismer...
Csak egyszer szembesülne legalább azzal, hogy mennyire érdektelen ha beszélgetni akarok vele. Máskor meg az a baja, hogy nem beszélgetek vele. Egyszerűen nem tehetek róla, hogy egyre kevésbé találunk közös témát.
Mindegy, most is bevettem egy leszaromtablettát, de aztán már senki ne csodálkozzon, hogy napi 15 órában magamban beszélek. Kihez beszéljek, ha már más úgyse hallgat meg, meg nem is ért. Ez van. Mióta anyám egész nap itthon van, ahelyett, hogy javult volna a helyzet, egyre rosszabb.
Holnap van a szakvizsga gyakorlatom, és egyáltalán nem érzem magam felkészültnek. Anyu most azt várja, hogy felmondjam neki az előadást, és valahogy jó is lenne gyakorolni, de kedvem sincs ránézni most. Így nem tudom, hogy lesz, mert kedv nélkül csak értelmetlen lehet minden ilyen gyakorlás, ennyire már ismerem magamat.
Legalább én ismerjem magam, ha már más nem.
Kénytelen leszek erőt venni magamon, kimenni, és felmondani, vagy itt benn leülni egy diktafonnal. Ez utóbbi most csábítóbbnak tűnik.
Úgysem izgatja semmi, csak a nokedli, meg hogy holnap ha jó előadást tartok akkor az exkollegái vállon veregessék. Mostanában kicsinyes örömök jutnak neki, és egyre kevésbé tetszik, hogy a legfőbb baja, hogy elhitesse a világgal, hogy minden a legnagyobb rendben, sőt! Ennyi energiával már inkább arra koncentrálna, hogy kikecmeregjen végre a depiből.
Már ideje lenne, mielőtt engem is még mélyebbre ránt, már azáltal is, hogy 24/7 el kell viselnem...
P.S.:
Apropó, hogy milyen furcsán működnek a családi kapcsolatok: ilyenkor mélységes undort érzek csak iránta. Ez az a szitu, amikor hálát adok, hogy egyedül vagyok, vagy legalábbis, hogy nincs itt. Döntöttem, marad a diktafon.
|
