Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/152505
|
Idézetek ismét
"Ha fát ültettél, türelemre van szükség. Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd mennyit nőtt a gyökere."
Egy kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus- jó üzletember lévén, eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli vásárlót vonzott oda. Aztán felengedett egy kéket, egy sárgát, és végül egy fehéret is. Egymás után szálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kisfiú egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét, az is felszállna ugyanolyan magasba, mint a többi?
Az árus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufit, és miközben szállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van,az emeli a magasba.
"Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon életünknek."
Mikor elmentél, büszkén feltartottam a fejem, és próbáltam büszke lenni. Azt hiszem sikerült. Túljártam az eszeden. Sajnos. Most már bánom. Igazán hiányzol. Hiányoznak a beszélgetéseink, s simogatásod is igazán hiányzik. Hidegek az éjszakák Nélküled! Nincs ki levegye a hernyókat a leveleimröl és lassan már betakar a gyom. Egyre többször esik az esö és az éjjelek is nagyon hidegek...Hiányzol.. .
Mindig azt hittem, hogy untatsz, hogy nem becsülöd eléggé a szépségemet, és nem érzékeled az illatomat. Tévedtem, és ezt el is mondanám, ha újra itt lennél. Éjszakánként mikor a hidegtöl nem tudok aludni, nézem a csillagokat, és Rád gondolok. Azt képzelem, hogy már reggel itt leszel, gyengéden kézbe veszed törékeny leveleimet, és cirógatod szirmaimat, én pedig úgy illatozom, hogy soha többé nem vágyódsz el mellölem.
Reggel mikor a nap ébredezö sugarai eljutnak hozzám, nem érti, hogy a harmatcseppek miért nem akarnak felszáradni a leveleimröl....
Nem tudja, hogy azok könnycseppek. Érted!
Tudsz-e sírni fájó könnyeket,
Ólomsúlyú éber éjszakán,
mikor a gondok meggyötörnek,
elfog a félelem, rád tör a magány.
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?
Tudsz-e sírni, mint a kisgyermek,
ha becsapták, vagy megverték talán,
mert jót akart, mégis rosszat tett,
s könnyeivel ott áll most árván?
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?
Tudsz-e sírni, a boldogságtól,
örömkönnyzáport hullatván?
Tudsz-e sírva nevetni, úgy derülni,
kacagva, akár egy jó tréfán?
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?
,,Tudom, hogy bántalak, amikor bizalmatlan vagyok, de ez a bizalmatlanság soha se a mélyről jön, olyan csak, mint egy front, ami megzavar, és tudom, mikor kimondom is tudom, hogy nincs igazam, de valamiért mégis kimondom azokat az utált szavakat.
Sajnos olyankor csak azt hallod, a felszínt, a fecsegést, és nem tudod, mennyire más a mély, hogy tudom, minden más butaság, egyedül a szereteted a fontos nekem."
Lennél-e menedékem,
Ha teljesen eláztat az eső
Lennél-e menedékem
Ha nem is próbálnék erősnek látszani
Megsimogatnál akkor is,
Ha mocsárba merültem előtted
Lennél-e menedékem
Ha siralmas kiszolgáltatottságom
Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is, ha majd
Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba
Lennél-e a menedékem,
Akkor, mikor magam elől menekülök ...
talán pont hozzád...
Nos, nem irónikus ez? Semmibe vesszük azt aki rajong értünk, de rajongunk azért aki tudomást sem vesz rólunk; azt szeretjük aki bánt minket, és azt bántjuk aki szeret..
Nem mondta el mire készül, mielőtt megtette,
Nem mondta el, csupán csak sejttette.
Azt, mi megtörtént, már nem lehet megváltoztatni soha,
Pedig ha lehetne, visszahoznám őt, ó én ostoba!
Azt mondta erős marad, ne aggódjak érte,
S én megnyugodtam, miközben ő azt gondolta: Miért ne?
Miért ne haljak meg, ha nincs mi itt tart többé?
Miért éljek a fényben, mikor vár rám a sötétség?
Sötétség...a szó mi oly csábító lehet,
Egy olyan embernek, aki nem lát már fellegeket.
Lehajtott fejjel járt az utcán,
Kinek is hiányozna ő itt már ezután?
Oly sötét gondolatok ezek, mint borult éjszakán a fellegek,
De ha mögé nézne az ember, észrevenné a fényt,
Mely rejtve marad ugyan, de szívünkbe visszahozná a reményt.
A reményt, mely őt is itt tartotta volna,
De az élet helyett mégis a halált választotta.
Lelke talán megnyugvást talált,
Ez az egyetlen remény mi táplál,
Mert az ő halálával én mindent elvesztettem,
S már várom az órát, hogy követhessem.
|
