Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/152505
|
Idézetek újra és újra
Úgy teszek,mitha élnék,pedig csak egy baba vagyok a polcon ülve,szép ruhában,üres szemmel,merev háttal,érzéketlen mosolygással,a távolba révedve lebénultan figyelek...
"A hófödte mezőn vándorolva egy öreg kínai bölcs találkozott egy síró asszonnyal.
- Miért sírsz? - kérdezte.
- Mert eszembe jut az életem, a fiatalságom, a szépségem - amit a tükörben láttam - és a férfiak is, akiket szerettem. Isten kegyetlen, mert megadta nekem az emlékezés képességét. Tudta, ha életem tavaszára vissza emlékszem majd, sírni fogok.
A bölcs állt a hófödte mezőn, és egy kis pontra szegezte tekintetét. Egyszerre az asszony abbahagyta a sírást.
- Mit nézel ott? - kérdezte.
- Egy rózsákkal teli mezőt - válaszolta a bölcs. - Isten bőkezű volt, mert megadta nekem az emlékezés képességét. Tudta, hogy télen majd emlékezem a tavaszra - és akkor mosolyogni fogok. "
"Sokszor kényszerül az ember
olyan utakra,
amit humor és szeretet nélkül
képtelen lenne túlélni."
/Antal Imre/
Könnyes a szemem,
Remeg az ajkam
Nem fájdalmat okozni,
Szeretni akartam...
Bocsáss meg nekem
Szépen kérlek...
Meghalok érted,
Nem érzed?
"Nem találom magam az életben,nem értem az embereket néznek rám mintha én más lennék,pedig csak halott vagyok!"
" Ha a szíveden ütnek sebet, a vérzés épp elég heves ahhoz, hogy belehalj."
"A legtöbb ember olyan, mint a labda.Nem igazán jó semmire, de mókás ahogy lepattog a lépcsőn."
Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.
Tudod az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyermekei lesznek. Ez a család. Aztán később kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, tudod amelyiken járni kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjuk is egy. De ez nem így van. Nem a födélen múlik, hanem az utakon, a födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.
Félúton vagyok a régi és az új életem között, ajtók zárulnak, ajtók nyílnak, társak elvesznek, társak jönnek, minden változik az én világomban, ahogyan változom... Nem félek. Tágul a tér, nagyobb a látókör, több a lehetőség van bátorság: választani, felelősséget vállalni, tükörbe nézni, elfogadni, aki nincs velem az nincs ellenemm egyszerűen már nincs szükségünk egymásra. Volt akire sosem volt csak jött aztán ment. Nincs bennem elég elszántság nemet mondani nekik, függök a megfelelési kényszertől...még néha fáj vagy megvisel az elengedés. Amikor megérkezem az új életembe amikor végre teljesen tudatos leszek nem fog számítani, azt fogom mondani, gondolni és érezni: meg sem történt és üveggolyóként hullnak szét a padlón elgurulva tőlem mindenki a maga útján.
És ez így van jól.
Ha virág lehetnék csak egy napra,
biztosan nagyon sok dolgom volna.
Égőpiros lennék, vagy esetleg kék,
világító sárga, de semmiképp sem
szeretném a szomorút, a feketét.
Aznap én nem egy virágot nyitnék,
hanem tízet, húszat, vagy százat.
Mosolyom csupa derű lenne s alázat
befutnám titokban az egész házat.
Megkérném a napot már előző este,
hogy a színeket, csak virágokra fesse.
Illatommal csábítanám a méheket,
kikeverni újabb és újabb színeket.
És megigéznék majd minden embert,
s kinevetném a didergő decembert
Lámpás lennék a sötét éjszakában,
vidámság a szomorúság udvarában.
Ha virág lehetnék csak egy napra,
a szomorúság is biztos mosolyogna
s az ármány reszketve bujdokolna.
Még színesebbé tenném a világot,
ajándékba adnám a legszebb virágot.
|
