Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/208966
|
2010-02-09-riport
- Amikor úgy döntöttek, hogy a Hannah Montana-ból mozifilm készül, mi volt az első gondolatod?
- Nagyon klassz dolognak tartottam, hiszen ez volt az első mozifilmem. Persze nagy segítség, ha az embernek már van egy sorozata, és jól ismeri a karaktert, de ez egy merőben új helyzet. Szinte mindent újra kellett tanulni.
- Miben különbözött a film forgatása a sorozat felvételeitől?
- Teljesen más volt. A sorozat felvételein összesen négy kamera volt. A filmnél viszont néha csak egy, néha kettő, máskor akár három is vesz téged - szóval az ember sosem tudja, hány helyről is filmezik. A sorozat leginkább egy színházi előadáshoz hasonlít. Van, amikor színpadon vagyunk, van, amikor nem. És mindig a kamerákba kell játszanunk. A filmnél viszont akár hátat is lehet fordítani a kameráknak, ott bármit megtehet az ember. Amikor a sorozatban egy olyan jelenetet forgattunk, ahol én Hannah-ként koncertezem, akkor ott rendszerint csak egyedül szerepelek egy fekete háttérrel. Nem kell, hogy valóságosnak tűnjön. A tévésorozatban nem az a lényeg, hogy minden élethű legyen, csak lendületes és vidám. A filmben viszont olyan, mintha egy igazi koncertet forgatnánk. Sokkal valósághűbb, és ez nekem nagyon tetszik. Olyan, mintha benne élnék a szerepemben.
- A színjátszás is más volt a filmben?
- Amikor először kézbe vettem a forgatókönyvet, hangosan gyakoroltam a szerepemet, és elképzeltem, hogy ezt a jelenetet így fogom csinálni, azt meg úgy. Aztán a rendező közölte velem - persze nagyon kedvesen -, hogy ez így teljesen rossz. Folyton azt mondogatta: "Csak keveset, csak kicsiben, mintha nem is akarnál semmit se csinálni!" Gondoltam, jó, akkor semmilyen érzelmet nem fogok mutatni. És amikor Lucasszal, Jasonnal és a többiekkel összeolvastuk, a rendező el volt ragadtatva: "Ez az! Tökéletes!" Szóval egyszerű a dolog: az a lényeg, hogy az ember ne akarja eljátszani a szerepet.
- Mennyiben volt eltérő a humor?
- Nekem nagyon jó volt, mert természetemnél fogva szeretek viccelődni, szóval nem volt gondom az időzítéssel. A sorozatban élő közönség előtt játszunk. Jól megnevettetjük őket, aztán amikor elcsendesednek, folytatjuk a következő mondattal. A filmbeli poénok sokkal természetesebbek. Egyszerűen jönnek maguktól. Ha valami vicces, akkor nincs szükség arra, hogy ráduplázzunk, és újra meg újra elsüssük a poént, csak csinálni kell és kész. Ez sokkal könnyebb, mint amikor meg kell várni, hogy a közönség elcsendesedjen, hogy utána ismét valami nagyot alakítsunk.
|
