Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/17316
|
Fan-ficim♥ :D
Írtam egy ficit, ma lett kész. És mivel ez nem kötődik semmilyen anime-tudáshoz, gondoltam, ide is felrakom. :D:D:D:D Remélem tetszik.
De előtte egy kis hülyeség, hogy szakadj ma is egy picit. ;)
-----
Forróságtól izzadva vágyom rád! Nyelvemmel érezni akarom minden négyzetmétered és élvezni amint hideg zuhanyként hűtöd le tüzelő testemet! Imádlak:COCA-COLA !
Simizel, Becézgetsz, érzem már a lábam között a nedvességet, lassan a hátamra fektetsz és gyengéden levetkőztetsz.... Hurrá, új pelust kapok!
Kívánlak, ágyba akarlak vinni, azt akarom, hogy izzadj, rázzon a görcs, azt akarom, hogy sokáig emlékezz rám: INFLUENZA...
Akarod velem?? Na gyere!! Várj, mindjárt beleülök! Lökd egészen, oh!! Gyorsabban!! Most jó, Teljesen beleszédülök!
Húúúúúhhhhhhhhhhhhhhhhh!!.....Mikor hintázunk újra??
----
xDDDD Nah, és akkooooor, a ficiiiiiim. :D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D
--
Tinédzser vagyok. Tudod, „problémás korszak”... itt általában mindenki a fiúkra gondol, mert „Első szerelem”, meg ilyenek. Na, róluk már rég lemondtam. Más bajaim is vannak, mint ezekkel törődni. Elmeséljem? Oké, mindjárt, de előtte egy kis bemutatót tartanék, hogy megértsd.
Kis ház, kis falu. Itt lakunk mi; én, apukám, és a várandós anyukám. A nővérem lelépett, amint megházasodott, már a nevét is alig ejtjük ki a házban. Jaj, majd' elfelejtettem; Mich Aya vagyok, Micchi. Anyukám nem tudom, honnan szedte ezt a megátkozott nevet, de előre féltem a leendő húgomat. Na mindegy, ne menjünk bele ebbe.
Ahogy bekanyarodsz a Hikoshi sétányra, szemben meglátod a kerítést, mely mögött hatalmas bokrok és gaz takarja a kis, fehér házunkat. A házunk előtt egy egész takaros, nagy kert van, a néhai kutyámnak fenntartva, aki sajnos két hónapja meghalt. Elütötte egy autó... pedig ő volt az egyetlen, aki minden titkomat ismerte, és minden bajon átsegített. Most már írnom kell nektek, kedves olvasók, mert nem tudom kivel megosztani a problémákat.
A ház két hálóból, egy nappaliból, egy apró konyhából, egy még apróbb étkezőből, és egy szűk folyosóból áll. De nem erről szeretnék írni. A kert... ugye említettem, hogy elég méretes. A közepén egy korhadt, hatalmas barackfa található, melyet kineveztem a kedvenc helyemnek a világon. Tudod miért? Visszajönnek az emlékek a kutyámról, meg mindenről, a régi házunkról, a régi életünkről, a régi magamról. Csak ülök a fa egyik legmagasabb ágán, és bármilyen mozgás nélkül órákat tudok ott ücsörögni. A szüleim már nem foglalkoznak vele, megfelelően a tudtukra adtam, hogy ebbe ne szóljanak bele.
Anyukámnak mindig baja van, hol beteg, hol fáj a dereka, már nem is tudom, mikor láttam őt utoljára egészségesen. Apukám vidám, néha szigorú, próbálja visszahozni a régi énem, de próbálkozzon csak, nem mehet sokra.
És végül én... Tizennégy éves vagyok, Micchinek hívnak. Nincsenek barátaim, nincs életem, nincs rendes családom, és végül; nincs hangom. Néma lettem. Tizenkét éves korom óta csak a pillantásommal, és a mozdulataimmal kommunikálok, meg persze írok. A fán csücsülésen kívül a másik legjobb dolog az életemben az írás. Ilyenkor kiadhatok magamból mindent, ha fáj, hát fájjon a szereplőimnek is, ha kellemes, legyen boldog mindenki. A rajzaimmal, és a zenéimmel is így vagyok. Kiskorom óta szeretek rajzolni, anyukám mindig dicsér, viszont én sosem leszek elégedett. Amikor mérges vagyok, erőteljes vonások, amikor pedig boldog, lágy és kellemes vonalak. A zene... Hat éve gitározom, és ennél is úgy vagyok, mint a rajznál, és az írásnál, ha mérges vagyok, kemény rock, ha boldog, akkor romantikus és lágy.
Na, azt hiszem, mindent elmondtam magamról. Ez vagyok én.
Most viszont nem ezért írok... a titkaim elvesztek, minden, amit a kutyámban, Kyrában tartottam, elszállt. Mindenem elveszett. Ő volt a legjobb barátom. Már senki nem ismer igazán. Viszont most leírom neked a múltam, a gondolataim, mindent, amit Kyra is tudott.
Vidám boldog kislány, valószínűleg én lehettem... már nem ismernél rám, az biztos. Szőke haj, mély, barna szemek, aranyos, szeplős bőr. Mindig mosolyogtam, mindig. A barátaimat megszámolni sem tudtam, mindenkivel jóban voltam, akivel találkoztam. Ezzel tartoztam a világnak, mert szép életem volt. És egyetlenegy nap, egy hülye forgás a Földdel, egy zavaró láncszem, ami miatt sosem leszek olyan, mint amilyen lehetnék, és amilyen lehettem volna, ha egy napot kitörlünk az életemből...
~Egy szőke, szép arcú lány jelenik meg az utca végén, hosszú mosollyal. Aki csak ránézett, átvette a mosolyt, és egész napját bevilágította egy furcsa érzés; a felhőtlen életélvezet, és boldogság érzése. Vígan lépkedett a macskaköves úton, egyenesen szeretett otthona felé.
Az utat magas, bimbózó fák vették körül, akik együtt örültek a fiatal lánnyal a tavasznak, és az életnek. A nap gyengéden sütött, ahogy egy gyönyörű tavaszi reggelhez illik. Minden mosolygott, minden...
A madárcsicsergés mellé hirtelen egy nő üvöltő hangja társult. A lány először kicsit megijedt, gyorsabbra vette a tempót, és lassan hallhatóvá vált az üvöltő párbeszéd;
- Nem mehetsz el, csak úgy! Ilyen nincs! – A szőke egyből felfogta, ez az anyja.
Még gyorsabb tempóra váltott, a házuk előtt, egy fa takarásában megállt, és megszeppenve figyelte a veszekedést. Meghallott egy másik hangot, a fától nem látta ugyan, de a hangot felismerte, a nővére, Kumiko volt.
- Tizenkilenc éves vagyok, anya! Azt teszek, amit akarok! – üvöltötte.
- Tévedsz, lányom! Amíg én az anyád vagyok, nem tehetsz meg csak úgy bármit! – Micchi sosem látta még ilyen dühösnek az anyját. Teljesen kikelt magából, csak úgy üvöltözött az út közepén.
- Ilyen nincs! Elmentem! – intett a lány, és indulni készült, de anyja megfogta a kezét.
A leselkedő kislány megpillantotta a nővérét, aki egy hatalmas bőrönddel a kezében próbálta kirángatni magát anyja szorításából. Mich nem értette, miről van szó. Előlépett a fa mögül, és aggódva megkérdezte:
- Mi történt?
- A nővéred egy harmincévessel el akar szökni, az történt! – mondta még mindig üvöltve a nő, és megvető pillantást vetett nagyobbik lányára.
- De anya, huszonhét éves, én meg tizenkilenc, és szeretem, és…
- Nincs de! Még kicsi vagy, nem mehetsz. Megtiltottam.
- Ö… - akart volna Micchi is megszólalni, de egyből beleüvöltöttek a szavába.
- Nem, anya… és soha többé nem vagyok a lányod! – egyenesedett ki Kumiko, és teljes komolysággal pillantott anyja szemébe. – És most eressz!
Kuchina, az anyuka, teljes döbbentséggel engedett a szorításon, amit lánya egyből ki is használt. Mintha lelassult volna az idő. Mély koppanások hangja a legkisebb lány fülében, ahogy nővére örökre el akarja hagyni a családi fészket. Mintha lassított felvételben menne a lemez. Kumiko haja lágyan szállt a levegővel, ő is érezte a szabadságot. Aztán ahogy az egyenletes koppanások megszakadtak, mert Kumi fellépett a szemben lévő járdára, és a fák takarásába esett, visszaállt az idő. A koppanások gyorsabbak lettek, és egyre halkabbak. Micchi csak állt, és nézte nővére hűlt helyét. Hirtelen ötlettől vezérelve rohanni kezdett az út mellett. Csak a szemközti járdát figyelte, semmi mást. Sem anyja hangos kiabálását, sem a közeledő kocsi zaját. Át akart futni a másik járdára, hogy megállítsa nővérét, de az eddig mellőzött kocsi csak közeledett. Ahogy Micchi odanézett, kitágultak a szemei, és lepergett előtte az egész élete. Az a sok mosolygás, a sok barátja, a sok kaland, minden eszébe jutott. A szíve gyors verésbe kezdett, ahogy az autó csak közeledett, és közeledett. Megint lelassult minden. Mintha az az átkozott autó direkt húzná az időt, mintha csak időt adnának a veszélyben lévő kislánynak az élete végiggondolásához. Aztán megint visszatért a rendes kerékvágás, immár csak egy pillanatra. Mich meghallotta anyja riadt kiabálását, nővére hangos sikítását, és a fékek fülsüketítő csikorgását. De hiába, már nem lehetett mit tenni…~
Kórházban ébredtem. El tudjátok képzelni, amikor először meg akarsz szólalni, de nem jön ki hang a torkodon? Amikor meg akarsz mozdulni, de nem sikerül, helyette éktelen fájdalom fúródik beléd? Én tizenkét éves koromban tapasztaltam először. Ahogy felnyitottam a szemem, szúró fájdalom hasított a testembe…
~Egy sápadt, szőke lány próbálgatta a szemeit a kórház egyik ápolószobájában. Halk hangok szűrődtek be az ajtó mögül. A beteg erősen koncentrált, hogy hallja a beszélgetést, de csak szófoszlányokat hallott. Mégis egyből megérezte, hogy róla van szó, és ez nyomasztotta is egy kicsit…
- Egy bordája eltört… az agyában… nem hinném, hogy sokat segíthetnénk… a hangszálai… elég rossz az állapota… sajnálom – csak ennyit tudott értelmezni, de bőven elég volt, hogy rájöjjön, valami nagyon, nagyon rossz történt.
Ahogy egy másik személy is megszólalt, a fájdalom az oldalában megerősödött. Az anyja volt itt, hangja kétségbeesést, és reménytelenséget tükrözött. A kislány már nem fogta fel a külvilágot, egyre homályosodott előtte a kép, anyja beszéde egyre kivehetetlenebbé, és távolibbá vált. Végül a sok fehér fal összemosódott, egy hatalmas, fényes folttá alakult, ami szép lassan kialudt, és a sötétség mindent magába szívott…~
Több napig kómában feküdhettem, az orvosok már éppen lemondtak rólam, amikor egyszer csak, minden jel nélkül felébredtem. Nem tudom miért… szívesebben haltam meg volna úgy, békében és csendben, abban a kis kórházi szobában. De mégis felkeltem, és szembe kellett néznem az igazsággal. A hajam kihullott, a bőröm kifakult, és rémisztően lefogytam. El tudsz képzelni egy sápadt, kopasz, harminc kilós tini lányt, ahogy egy kórházban fekszik, minden erő nélkül? Ez voltam én… Nem értem, miért kellett túlélnem ezt, hogy aztán egy ilyen szenvedéssel teli, monoton életet élhessek. Az orvosok heteken, hónapokon át küzdöttek értem, ha kellett, éjjel-nappal is. A bőröm lassan visszanyerte eredeti színét, és rendesen visszahíztam is. Viszont a hajam… azelőtt gyönyörű, hosszú, szőke hajam volt, viszont a baleset után feketén nőtt vissza az egész. A szemeim folyton karikásak voltak, úgy nézhettem ki, mint egy szenvedő vámpír. Egyik nap az orvosok kijelentették, hogy egy Tokyo melletti nagyváros kórháza lesz csak képes engem rendesen ellátni, és közölték a szüleimmel, hogy ha nem költözünk közelebb, talán meg is halhatok. És mindezt így… az addigi szép életem a porba hullott, semmi, az égvilágon semmi nem maradt meg belőle. Tegnap megtaláltam a régi naplómat, melyben ezeket az időket írom le…
Kedves naplóm! [2007. április 21.]
A kórházban fekszem, már mióta. Ahogy oldalra fordítom a fejem, meglátom az ablakot, mögötte a kék eget, a felhőket, és éjszaka a csillagokat. Ez teszi számomra teljessé ezt a kis, fehér szobát. A madarak csicsergése most is gyönyörűen szól, nagyon szeretem hallgatni. Hallgatni… már csak erre vagyok képes.
A szüleim valószínűleg most is az új házunkat kutatják… remélem nagy kertje lesz. De félek is… mert elvesztem a barátaim, az emlékeim, az életem. Legszívesebben odarohannék a mindenkihez, akit szeretek, és megölelném, így utoljára. Viszont biztos nem ismernének rám… fekete hajam lett. És még elmondani sem tudnám, ki vagyok. Sőt, rohanni sem tudok, szóval erről most lemondhatok. Szép csendesen felszívódom innen, senki nem lát majd többé…
Kedves naplóm! [2007. június 4.]
Jó régóta nem tudtam írni… tudod, a költözés miatt, meg úgy kb. kedvem se volt mindenhez. Szerencse, hogy a suli csak szeptemberben kezdődik, még fel tudok készülni… hogy fogok a gyerekekkel kommunikálni? Be fognak egyáltalán fogadni? Nem hiszem… csak egy meglazult láncszem leszek mindenkinek, púp a világ hátán. Folyamatosan járunk a kórházba, a falunk melletti városba. Terápiás kezelések, vizsgálatok, röntgenek… Viszont már járhatok egyedül, igaz, mankóval, de kit zavar az? A kert szép, és nagy… szeretek ott lenni. Van a közepén egy hatalmas fa, amire megfogadtam; egyszer felmászok a tetejére!
Röviden ennyi a költözésről. Pár hét múlva szinte teljesen meggyógyultam, már csak hetente kellett bejárni a kórházba. Augusztusra mankó nélkül, kórház nélkül megéltem. Akkor másztam fel először a barackfára… akkor éreztem meg először az egész dolog súlyát…
A nővérem, amikor a baleset történt, annyira megijedt, hogy elfutott, és többé vissza se jött. Természetesen magát okolta mindenért, és próbált menekülni előle. Szerintem nem is tudja, hogy élek…
Az első nap az iskolában szörnyű volt. Mindenki vidám volt, nevetgéltek, meg minden…
~Ahogy igazgatójuk szigorú hangját meghallották, mindenki elcsendesült. Kerek szemekkel néztek a férfire, aki mögött ott bujkált az új lány. A gyerekek visszaültek a saját helyükre, mindezt kísérteties csendben.
- Ugye múlt évben említettem, hogy jön egy új osztálytárs – mondta hangos, és figyelmeztető hangnemben. - Mich Aya a neve. Sajnos a hangját elvesztette egy autóbalesetben, úgyhogy vigyázzatok rá!
Ez az utolsó mondat rendesen szíven ütötte a lányt. Szóval bénának néznek... Vigyázni? Rám? Soha. Kissé elpirulva pillantgatott a „közönség” felé, ahol ki megértően, ki lealacsonyítóan, ki teljesen érdektelenül nézett vissza rá.
- Ki szeretne segíteni az új kislánynak?
Kislány? Segíteni? Na nee… Egy barna hajú, szemüveges lány végül vállalta. Mich mellé ült, és rámosolygott, amennyire csak képes volt még mosolyogni. Fuji, mert így hívták a barnát, kedvesen visszamosolygott, és Micchinek azóta is ő az eddigi legszimpatikusabb osztálytársa.
A lánnyal nem beszélt senki sokat, hiszen mindenki tudta, válaszolni nem is tudna. Szinte levegőnek nézték, aminek a fekete nem igazán örült. Viszont tudta, így még mindig jobb, mintha cikiznék, vagy megpróbálnák befeketíteni, ezért viszonylag meg volt elégedve…~
Lassan beilleszkedtem, már azt hiszem mindenki szólt hozzám az osztályból, de barátaim nem lettek igazán.
December volt… erősen hullott a hó. Kifelé bámultam az ablakon, és figyeltem, ahogy pár kisgyerek vidáman hócsatázik, és nevetgél. Néhány kövér könnycsepp gördült le az arcomon, tudva, hogy én már sosem lehetek köztük.
Ahogy csökkent a gyerekzsivaj, úgy tűntek el a színes kis kabátok a látóhatárról, és minden végleg fehérbe borult…
~Mindenki elment. Az és már feketében pompázott, és a hold gyönyörű világítást adott a fehér, tiszta hónak. Egy gyermek volt már csak ébren, egy kicsit idősebb, mint azok a játszadozók. Ő csak nézett ki az ablakon, s csodálta a tájat. Mikor lehet megint olyan szép életem, mint azelőtt? Soha nem leszek már normális gyerek? Vagy… hamarosan már normális „tini”. Nem fogom megérezni a szerelmet? Mindenki úgy beszél róla, mintha az diktálna, az az érzés lenne a legcsodálatosabb élmény. Még sosem voltam szerelmes… milyen érzés? És ez azt jeleni, hogy nem is lesz igazán tinédzser korom…? Akkor… mi vagyok én? Egy élettelen nyomorék, aki csak ezért él, mert muszáj? Erre a gondolatra összeszorult a lány torka, szemét keserű könnyek fojtogatták.
A könnyektől alig látva, elmosódottan megpillantott az utcán egy apró alakot, aki, vagy ami még nem bújt el az éjszaka elől. Kitörölte a könnyeket a szeméből, és meglátott egy kisebb fajta barnásszürkés kutyát. Szőre csapzottan csüngött róla, nyakörvnek nyoma sem volt. A szőke egyből felpattant, és kirontott a hóesésbe. Ahogy odaért, meglátta a kutya sötétbarna, meleg szemeit, ahogy őt vizslatták. Micchi leguggolt, és felé nyújtotta a kezét…~
Szerelem… tudod milyen érzés? Én igen. Meglátod azt a valakit, a gyomrod összeszorul, a levegő izzani kezd, s a szemedet többé már nem tudod levenni az övéről. Én aznap éreztem ezt először, amikor megláttam Kyrát. Tudom, hülyén hangzik. Ha most egyből lerakod a füzetet, és kinevetsz, gyáva vagy. Gyáva vagy, mert nem tudod elfogadni, hogy valaki annyira már, mégis ugyanaz, mint te. Most azt gondolod, egy leszbikus zoophil lehetek, aki beleőrült a balesetébe. Hát nem. A szerelem érzése ugyanaz, mint egy életre szóló, gyönyörű barátságé. A két dolog egyenlő. Én nem tehetek róla, hogy egyeseknek a szerelem szóról mindenféle erotikus póz, meg mit tudom én, még mik jutnak eszükbe, de igazából a szerelem két élet összefonódását jelenti. És akkor a barátság?...
Persze ez csak az én véleményem…
Pár hetes harc után végleg megkaphattam a kutyám, akit Kyrának neveztem el, mint gondolom észrevehettétek. Sokat meséltem neki az iskolámról, meg mindenről. És jön megint egy magyarázat, hogy tényleg nem vagyok elmebeteg… Azért beszéltem egy kutyával, mert ő volt a legjobb barátom. Úgy éreztem, megérti, amit mondok, és ha nem is, legalább kiadhattam magamból.
Autók… UTÁLOM őket, U-T-Á-L-O-M. Mi értelmük van? Régen ott voltak a lovak, a mai benzinár mellett még olcsóbbak is, mint egy ilyen fémszörny. Egyik délután jöttem haza az iskolából, már, azt hiszem, nyár volt, de legalább tavasz vége lehetett. Egy pillantás elég volt, hogy rájöjjek; megint vége van egy hosszú, kellemesebb szakasznak az életemben. Megláttam Kyrát az út szélén elterülve, oda se mentem hozzá, csak berontottam a házba, a szobámba, és sírtam, sírtam, és sírtam. Ez az életem. Folytonos sírás…
-----
Remélem tetszett, küldj üzit, hogy növeld a magabiztosságom. xD :D ;)
Vicc volt...
Am az a baj, h nem mutatja itt a dőlt betűt, a vastag betűt, meg ezeket... oO Vastag? Khm... xD Félkövér. :)
|
