Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/69799
|
2006-12-26
...
A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.
-Hát nem emlékszem rá? -mondta. -Nem egészen itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
-Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez...
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
-... Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
-Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy sokáig nem fogok szenvedni?
Megtorpantam, elszorúlt a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
-Most pedig menj el -mondta a kis herceg. -Le akarok jönni innét!
Erre magam is a faltövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltünt a kövek közt.
Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
-Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.
De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.
-Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet.
Most aztán hazatérhetsz...
-Honnan tudod?
Éppen azt akartam elujságolni neki, hogy minden várakozás ellenére migiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.
Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
-Én is haza megyek ma... -És szomorkásan hozzátette: -De ez sokkal messzebb van... és sokkal nehezebb...
Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomban, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék egy szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam...
Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.
-Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár...
Szomorúan elmosolyodott.
Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.
-Kedves kis barátom, te féltél...
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
-Este sokkal jobban fogok félni...
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
-Kis barátom hallani akarom még a nevetésedet...
De ő azt mondta:
...
|
