Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/209405
|
2007-12-27 Üzenet neked Kedves
Emberke: Búcsú
Szemükben még ott vibrált az érzelem
Tiszta érzés: tiszta volt és bűntelen
Szívükben még ott lángolt a szerelem
Lánggal égett, fénylett szüntelen
De már búcsúztak
Szemükben még ott vibrált az érzelem
Tiszta érzés: tiszta volt és bűntelen
Szívükben még ott lángolt a szerelem
Lánggal égett, fénylett szüntelen
De már búcsúztak
Múltad nem jő vissza sohasem
De nem kell, hogy fedje feledés
Ne szégyeld, ha néha hív a szerelem
És tested elfogja a remegés
Barátok lettünk.
Keressük még egymást szavakkal
Kimondatlan szól a szív
Már nem éled újra a tavasszal
A dal már máshová hív
De ne feledj
A barátok mindig keresik egymást ..
**********************
Emberke: Csillagok éneke
A tömeg lassan hömpölygött az utcán... néhol csendesen, néhol zajosan, valahová tartva... arctalanul, valahová. A vándor elveszve, reménytelenül, sorstalanul, csak ment, ment... nem tudta, hová tart... nem tudta, merre jár... vitte a tömeg, vitték magukkal... ki tudja, hová, merre? Valaki ráköszönt... arctalan arccal, valaki... Nem tudta, ki lehet, nem tudta, mit akar... hát ment tovább... vitte lába... vándorolt, ki tudja, merre... A nap lassan búcsúzott a szürke város szürke házaitól... elvíve az utolsó színt az élettelen létből, elvíve az utolsó hangot a zajból, elvíve az utolsó reményt a reménytelenségből... és senki se látta... az öreg lámpagyújtogató régen elment már. Hát átadta helyét a nap az éjnek... a sötét örömmel vette birtokba a nekiteremtett világot... és a tömeg csak hömpölygött tovább, talán hazatartva, tán máshová... de csak tömeg volt, arcnélküli tömeg. A vándor céltalanul sodortatta magát... ment, mert mennie kellett... ment, ki tudja, merre, hová? Ám ekkor egy hang csendült. A vándor zavartan megállt. A tömeg csak hömpölygött körülötte, nem halva a hangot, nem hallva az életet... ment tovább... ám a vándor megállt. A hang újból felcsendült, majd újból és újból... a csilingelő hangok lassan dallammá fonódtak... és csak szólt, szólt valahol. A vándor megállt... nem ment tovább... még úgy érezte, valahová mennie kell... de már nem vitte lába... a célja már nem erre volt. Feltekintett az égre. A sötét mennybolton váratlanul felragyogtak a csillagok... úgy érezte, csak neki... A vándor csak állt... mert érezte, hogy valaminek történnie kell... behunyta szemét, majd elmosolyodott, kinyújtotta két kezét az ég felé... és felkacagott. Tenyerén két vékony holdsugár lovagolt, beezüstözve kezét, arcát, homlokát... A vándor ledobta terheit, végigsimított magán holdsugártól fénylő kezeivel... és átváltozott... mint egy igazi vándor nézett már fel az egyre fényesebben ragyogó csillagokba. A dallam körbefonta, megtáncoltatta... és magasba repítette... Mosolygó arccal maga elé nyújtotta kezeit... a két tenyerén pihenő holdsugár kinyújtózott, és felreppent... mint egy hidat rajzolva az égre a csillagokig... A vándor elindult a hídon... és a dallam követte. Hol volt már az arctalan tömeg hömpölygő áradata!... a szürkeség hétköznapjai messze mögötte maradtak... és ő csak ment. És a dallam egyre hangosabban szólt, mesélt... Megállt egy kicsit, hogy a zene minden csendülését halhassa... és behunyta szemét, és a szíve mesébe kezdett... Nem volt, akinek szóljon... mégis az egész világnak szólt... senkinek, tán mindenkinek... de leginkább a csillagoknak... hisz a csillagok zenéje mesélt neki, és ő ezt a mesét adta tovább. És a mese útra kelt a dallam szárnyain, halkulva és erősödve szállt, egyre messzebb és messzebb... és a csillagok életre keltek, felragyogtak, és táncra perdültek. A vándor csak állt, és szeméből ezüst folyamként peregtek a könnyek... futó patakocska indult útjára... A csordogáló kis patak alig észrevehető hullámai magányosan járták táncukat a dallam hangjaira... visszaverve a csillagok fényét... ami egyre erősebben ragyogott, egyre vakítóbban égetett... mintha csak azt súgta volna: Vándor! Válasszál magadnak csillagot! Az egyik hirtelen elindult... és a vándor behunyva szemét kívánt valamit... és a csillagok közül mintha kettő még fényesebben ragyogott volna... mintha közeledett volna... ám a vándor nem láthatta... és mégis, behúnyt szeme mögött is látta azt a különös ragyogást... és kinyitotta szemét. Könnyei fátyolát mintha elsöpörték volna: szemébe két csillag ragyogott... oly szépek, amilyeneket még sohase látott... és amik mégis a szívében lángoltak oly régen... Két csillag... két tündöklő szem... s egy mosoly, ami rá ragyogott. A vándor nem szólt... csak szívének dallama csendült fel, és a visszhang válaszolt... A vándor elmerült e két szem csodálatos mélységében... arcát végigsimította két puha kéz... eddig befelé áradó könnyei szelíd patakként öntötték el orcáját... ám a két kéz puhán letörölte őket... megsimogatta fáradtságtól ráncos homlokát... egy mosolygó fej borult vállára... várva a mesét... a szív meséjét... és a vándor magához ölelte a csillagok tündérlányát... és tudta, hogy hazaért...
|
