Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/209405
|
2008-01-16 Toplák írta :)))
Feladó : Toplák [199942 AL], gazdája Szegedi Ádám 2008-01-16 12:36:42
Toplák küldte nekem olvasásra ezt a gyönyörű történetet levélben .Ne vesszen el a postaládámban ezért mentem el a naplómban. Kár lenne érte. :)))
A boldogság ára
- Ez lenne hát a kívánságod?
- Igen.
- És elfogadod a feltételeimet? – a kristálytiszta, jéghideg hegyi tavacska partján egy beteges külsejű vékony, alacsony lány remegve harapta be az alsó ajkát. Ében, hosszú haja eltakarta könny áztatta zöld szemeit.
- Nos? – a kristálytóból feltörő visszhangzó mély hang hívogatott, de mégis hatalmas fenyegetést jelentett. A lány egy apró megtört lépést tett a tó felé, és térdre rogyott. A tó vize jéghideg kelmeként simogatta a lábát. Lehorgasztotta fejét, összeszorította ökleit, belecsapott a földbe, és újult elszántsággal az arcán újra talpra kászálódott. Felnézett az égre. A tó fölé emelkedő Remény-szikla már takarta a nap sugarait. Az éjszaka hidege kegyetlen lidércként kísértette. Cselekednie kellett, ha életben akart maradni.
- Elfogadom a feltételeid!
- Rendben… megmentem az életed, és megajándékozlak az örök ifjúsággal, de cserébe boldogságod az enyém… Amint olyan boldog leszel, aminél boldogabb már nem lehetsz lelked, tested elhagyja ezt a világot. Mártózz meg hát bennem, gyermekem, és ezzel a szerződésünk beteljesül.
Cathrina, mert így hívták a lányt, levette ruháit. Meztelen testét, csípte a hideg szél, és haját fedetlen kebleire, arcába fújta. A láz, mely emésztette, mégis verejtékcseppekkel ölelte át fiatal testét. Első lépésénél majdnem visszarántotta lábfejét, ahogy az a jéghideg vízbe ért, de uralkodott indulatain. Az ájulás szélén állt, és csak két-három lépés választotta el a meneküléstől. Lassan lépkedett. Minden mozdulata hallatlan önuralmat igényelt, hogy ne rogyjon azonnal össze. De már az életéért küzdött. És a tó végül elnyelte őt…
A Remény-szikla tetején, a fiatal faun szomorúan lehelte maga elé…
- Hát ennyi lenne a boldogság ára… – Leült egy kis kőre, és pánsípjával sírt altatót a lánynak, és a lemenő napnak.
- Ugyan már, Almor! Elkapjuk azt a szarvast! – az ifjú Althan, a Bűbáj-völgyben elterülő királyság csintalan hercege volt. És bár alig volt még nyolcvanhét éves, mindenki úgy kezelte már, mint Bűbáj-völgy jövendőbeli tapasztalt, bölcs uralkodóját. A tündérek következő vezetőjét, aki varázshatalmával megmentheti egész nemzetét. Pedig soha nem érdekelte a titulusa, Almorral, a több mint hatszáznegyven esztendős vadászmesterrel olyan sűrűn járta az erdőt, ahogy tudta. Ő bűbájaival, a mester íjával kergette a prédát. De soha nem fogtak semmit. Ha az állatot bekerítették, vagy megsebesítették, akkor a vadászatot sikeresnek könyvelték el, Althan varázserejével meggyógyította az állatot, és sikerüknek örülve hazamentek a palotába, egy korsó sör mellett megünnepelni vadászatuk eredményességét.
- De hercegem, már későre jár! – A hosszúfülű öreg tündér fáradhatatlanul loholt ura nyomában, és fáradhatatlanul próbálta meggyőzni, hogy talán ideje lenne hazaindulni.
- Jaj, Almor. Te lustaság! Hát mit szól az asszony, ha nem fogsz semmit? – vigyorgott a barnahajú tündérherceg. Álla épphogy pelyhedzett, de teste már most is férfiasnak tűnt. Hiába, a sok futás, a sok bajvívás megedzette. Oldalán varázserejű bajvívó tőre, helyeslően villódzott.
- Igaza van Gazdám! Héj, te vén lókötő, mi van, nem bírod az iramot?
- Mu’wallat! Hercegem, megkérném, hogy tanítsa fegyverét jó modorra…
- Nem én kértelek titeket, hogy zárjatok ebbe a pengébe! De így legalább Althan foglalkozik velem! Igaz, kedves Gazdám?
- Tudjátok, hogy nem szeretek a vitátokba belefolyni… - Felelte, nevetését épphogy visszafojtva a trónörökös. – Apropó Mu’wallat, nem érzed, hol lehet a közelben az a szarvas?
- Túl sok élőlény jelenlétét érzem a közelben, ahhoz, hogy felismerjem melyik az… És van egy élőholt is… ja nem az csak a vén vadász, fél lábbal a sírban!
- Hercegem! – háborgott a korosodó tündér. –Szerintem, küldje el, a fegyverét a hulladékzúzóba. Ígérem, veszek magának két erősebb varázsfegyvert is.
- Na majd pont a trónörököst akarod kisegíteni anyagiakkal, mi, te csirkefogó! – nevetett a kard – Az én gazdám úgysem hagyna el! Igaz, gazdám?
- Hát, ha megígéred, hogy a pengéd is lesz olyan éles, mint a nyelved! – nevetett fel Althan, emlékeiben a múlt képei fel-feltörtek…
- Hát igen… Mu’wallat tündérként is nagyon pimasz volt. Soha nem ismertem nála ügyesebb lényt, trükkök, és megviccelések, na és ami a legfontosabb, szemtelenség terén. Nem hiába voltunk jó barátok. És mai napig, nagyon kedvelem a társaságát. Remekül el tudok vele beszélgetni… bár kicsit nevetséges lehet, hogy egy pengével diskurálgatok… De legalább még tudunk trécselni. Büntetését akkor kapta, mikor a környező tündér birodalmak uralkodói egy bálra ellátogattak, és ezek a mulatságok a tradíciók értelmében mindig vacsorával kezdődnek, ahol illik mindenkinek egyszerre helyet foglalnia… Ezért Mu’wallat minden székre láthatatlan tüskéket varázsolt… Majdnem nemzetközi bonyodalmakat váltott ki az eset, sőt! Egy kifejezetten érzékeny fenekű uralkodó háborúval fenyegetett… Atyám Mu’wallatot tündéri erőitől akarta megfosztani, és száműzni akarta a lidércek földjére, de barátom könnyeit látva, megszánta édesapám, és ezt a büntetést szabta ki rá. Hiába… minden lököttsége ellenére mindenki szerette… azért örülök, hogy életkedvét nem veszítette el… - ilyen gondolatok jártak a herceg fejében, mikor egy rétre érvén, egy távoli sziklán meglátták a szarvas dicső alakját. Végignézett erdei királyságán. Kereste üldözőit, de Althan láthatatlanná tevő varázslata miatt, hiába is kereste őket.
- Ez a te prédád lesz, Almor!- súgta csendben Althan. A vadászmester bólintott, és nyugodt lassúsággal felajzotta íját. Rácélzott a vad oldalára, ott, ahol nem ejthetett halálos sebet. Visszafojtotta a levegőt. Öreg kezeivel, bár még tökéletesen célzott, már nehezen tudta visszafogni az ideget. Alig látható, egyre szűkülő apró köröket írt le a nyílvessző fejével, mindaddig, amíg az egy biztos pontban meg nem állt… - Rendben…- lehelte maga elé. Már csak el kellett engedni az ideget…
- KÉREM, NE BÁNTSA! – a vadász a hang irányába fordult, előtte rázkódott a bokor, és egy kosszarvas öregember feje bújt ki belőle. Mire visszanézett a sziklatetőre, a szarvas, a hirtelen üvöltéstől megriadva, már messze járt. A mester leeresztette fegyverét, elrakta a nyílvesszőt, vállán keresztbe rakta az íjat, és nyugodt, de hallhatóan pattanásig feszült csendes hangon a faunhoz szólt.
- Egy tényleg jó érvet mondj, faun, hogy ezt miért tetted!
Az öreg faun érezve, hogy most bajban volt, kievickélt a bozótosból, kecske lábaira ált, kiszedte a farok bojtjába akadt töviseket. Kihúzta magát, és a vadász feje fölött átnézve (pedig alig volt több mint egy méter magas) udvariasan adott választ a kérésre
- Kérlek, bocsássátok meg, hogy megzavartam a vadászatotokat, de nem hagyhattam, hogy annak a szarvasnak baja essék. A nevem Soel. És ez az erdőrész, ahol most vagytok, az én birtokom. És tudom, hogy te, - és itt Althan felé nézett. – a trónörökös vagy, és jogod van bármely birtokra belépni, és más állat vadászatát nem is akadályoznám meg, de az a szarvas nagyon fontos nekem.
- Semmi gond, Soel. Úgysem akartuk elejteni a vadat. Hobbi vadászok vagyunk. Soha nem bántjuk az állatokat. Vagy ha mégis bántódásuk esik, akkor minden erőmet a megmentésükre áldozom.
- És szerinted ehhez az állatok mit szólnak? Te örülnél ha „csak úgy” kergetnének?
A két tündér meglepetten fordult hátra, egy gyönyörű feketehajú fiatal lány állt ott, közöny ült az arcán, de a szeméből a megvetés tükröződött. Althan, fülig vörösödött zavarában, de annyi lelkiereje maradt, hogy félszemmel végigmérje őt. Gyönyörű volt. Nagyon tetszett neki a lány. Ő volt az első az egész életében, aki nem úgy szólította meg, mint egy arisztokratát, hanem mint egy bűnöst.
- Gazdám, védd már meg magad, hát ki ez a csaj? – A lány zavartan pislantott körbe, azt hitte a Faun bűbája mindenkit láthatóvá tett. Althan. ha lehetett még az eddiginél is jobban elvörösödött, és egy erősebb mozdulattal rácsapott a kardmarkolatra
- Gazdám… mágikusan keményített fémből vagyok, még egy lendülő pallost is meg tudnék állítani. Nem hiszed, hogy az a suhintás fáj nekem?
A lány értetlenül nézett a kardra, majd megint a herceg égővörös arcára. Ő épphogy fel mert nézni, és találkozott a lánnyal a tekintete. Gyönyörű zöld szemei rabul ejtették a fiatal fiút.
-Ké… Kérlek, bocsáss meg! – rebegte a herceg.
- Gazdám, arisztokrata vagy, mit hunyászkodsz meg?!
- Csönd legyen már, Mu’wallat! – csapott megint oda a kardra.
- Hát ez röhej… Itt egy bige, és te azonnal ellenem fordulsz, Gazdám?
- Fogd már be. légy szíves! – A lány, először értetlenül nézett, majd elmosolyodott látva a fiú zavarát. Soel, mikor ezt meglátta, azonnal a lány elé futott.
- Gyere Cathrina, menjünk haza! – Miközben ezt mondta, a faun be-betuszkolta a lányt a fák közé.
- Várjatok! – ugrott utánuk a herceg, de ahogy benézett a fa mögé, már senkit nem látott.
Cathrina… - ízlelgette a nevet, majd ők is elindultak némán hazafelé.
- Gyönyörű lány volt, igaz Mu’wallat? – szólította meg fegyverét a herceg, miközben egy köszörűvel csiszolgatta.
- Jaj, Gazdám… zizzenj már le arról a spinéről! Annyi csaj vesz körül, te meg az elmúlt két hétben csak őróla tanakodsz… ÁÚÚ! – Althan, kicsit erősebben húzta meg a köszörűkövet. – Finomabban. Gazdám! Szóval ott tartottam, hogy nem értem miért kell egy ilyen kecske mellett nevelt fruskát… ÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! Szóval, miért pont őt akarod felcsípni? Azért, mert pofátlan volt? – Althan abbahagyta egy pillanatra a csiszolást, és mosolyogva nézett a pengére.
- Hát tudod, hogy van ez… szeretem a pofátlan emberek társaságát! – és rákacsintott kardjára.
- Néha nem is értem, miért teszem ki érted ennyire a lelkemet… Az én egyedi fogalmazásmódomat egy lapon emlegetni azzal a kis Cafkával… ÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
- Nem tudom, barátom… Igazat megvallva én sem értem, hogy miért is ragaszkodom ennyire hozzá. Szerinted hogy lehet egy faunt megkeresni a birtokán? Egy olyat, akinek erősebb a varázsereje, mint nekem, mert meg tudta törni az álcánkat.
- Van rá egy ötletem… de lehet, nem jön be… az elméletem a legendákon alapszik… Van a faunok között egy íratlan szabály… mivel ők elméletileg a világ legbölcsebb lényei, aki át tudja verni őket, az kívánhat tőlük valamit. De tudja a franc, hogy ez igaz-e.
- Rendben, holnap megpróbáljuk!
- De gazdám, meg se hallgattad, mi a tervem.
- Biztos jobb, mint az enyém, mert nekem semmi nem jut eszembe.
- Jaj, Gazdám, hogy egy ilyen senki csaj így elvette az eszedet… ÁÚÚÚÚÚÚÚ!
Ettől kezdve csendben folytatta tovább a herceg, arcán egy enyhe, reményt kutató mosollyal. a fegyvere tisztogatását. Ismerte barátját, és tudta, hogy annak ellenére, hogy, hogy beszélt szerelméről, tudta, hogy ő is ugyanannyira akarja, hogy sikerüljön Gazdája álma, mint amennyire maga a gazdája akarta. És tudta, hogy ha Mu’wallat azt mondja, hogy van egy ötlete, az egy briliáns terv lehet, hisz mégiscsak a trükkök mesteréről beszélünk
Althan korán lefeküdt, és éjszaka álmaiban már Cathrina kezét fogta.
A korahajnali pára nedvessé tette az erdőt. Az ég első napsugarai megcsillantak a harmatcseppeken és gyönyörű pompával ölelték körül a régkitaposott vadászösvényt, amin Althan fáradhatatlanul futott vissza arra a helyre, ahol utoljára látták a lányt és faun gyámját. Jobbjában vágásra készen pihent fegyvere, aki a korai kelés miatt egyszer-kétszer nagyokat ásított. Hangtalanul futott végig a nedves avaron, alig verve fel a vizet. Tündérként, az erdő egyik leghangtalanabb lényének számított. Ide-oda cikázott, csapásról-csapásra ugorva át. Kardja állandó utasításokat adott.
- Most előre kell menned, kétszáz méterre! Jaj, elfutott jobbra, kanyarodj. Ugorj, ág! Vigyázz. gödör!
Althan hangtalanul követte a direktívákat. Míg el nem értek arra a bizonyos kis rétre, ahol legutóbb voltak. Felnézett a sziklaszirtre, és megint ott volt a tetején az erdőrész ura, a hatalmas szarvas. Althan előre tartotta jobbjával a pengét, féloldalt fordult, és a távolabbi bal kezét hátra szegezte, lefelé néző tenyérrel. Úgy állt be, mintha diszkoszt akarna vetni. Kinyitotta száját, de a saját szavai helyett, sokkal mélyebbről tört föl egy hang. Mély, torz visszhangos szavak hagyták el ajkát. Ősi, halálos varázslat ismeretlen jelentésű szavai voltak ezek. Ahogy fel-feltörtek belőle a liturgia szavai, a hátsó keze körül, misztikus ében lángok kezdtek fel-fellobbanni, majd a lángok egy gömb formáját vették fel. És elhangoztak a mágia utolsó szavai. A varázsló, előre lendítette bal kezét, és a fekete lánggömb a nyílnál is sebesebben kezdett száguldani a védtelen állat felé. Már csak méterekre volt a gyilkos löveg, mikor egy másik kiáltás törte meg az erdő csendjét, és egy anyagtalan, fal testesült meg a szarvas előtt, és azon robbant szét a tűzgolyó. Egy pillanatra csend leple ült az erdőre, a szarvas mozdulni se mert félelmében. Majd ugyanabból a bokorból, amiből legutóbb is, a faun feje bújt elő, de most nem vágott kedves arcot. Rettenetesen mérges volt.
- Hogy képzelted ezt! Direkt megkértelek, hogy csak Őt ne! Szavadat adtad! – Soel felvette támadóállását, és elkezdett ő is kántálni. Althan elmosolyodott
- Tényleg eljöttél! Nem szükséges a támadás! – Arra se nézve, kardját ráemelte a vadra, és egy újabb mágikus parancsot kiáltott, amitől a pengébe vésett apró karcolatok fellobbantak, majd mikor az egész penge lángolni látszott. egy villámgyors sugarat lőtt ki rá. Soel követte a sugarat a tekintetével. Az pont szíven találta az állatot. Fájdalmas üvöltését még mérföldekre is könnyet csalhatott a legkőszívűbb ember szemébe is.
A Faun térdre rogyva küzdött a könnyei ellen.
- Ne sírj. Soel… - térdelt le mellé a herceg - Ki hinné, hogy egy magadfajta öreg varázslót ennyire egyszerű megtréfálni. – Őszinte mosollyal nézett a faun sárga értetlen szemeibe, majd fejével a sziklaszirt felé intett… a szarvas nem dőlt el, seb sem volt rajta, semmi baja nem volt. Királyként nézett végig territóriumán.
- Ez… ez… hogy lehet? – meresztgette szemét.
- Ne legyél már ennyire naiv. te kecske! Hát hogy tudnánk bármi sebet okozni egy illúziónak? – mikor ezt nevetve kimondta a kard, a szarvas apró pillangókká hullott, és szétrepült szerte az erdőben.
- Bolondját járattátok velem, miért tettétek ezt?
- Mert érdekel, hogy most kívánhatunk-e valamit. – mosolygott Althan.
- Ezért? – düllesztette ki a szemét Soel – Mit kívánnál?
- Szeretnék találkozni újra Cathrinával.
A faun felkacagott. - Ez a mai fiatalság mire nem hajlandó egy kis flörtölésért! Viszont… - és a hangja újra komoly és öreges lett. – nem szívesen teljesítem a kívánságodat.
- Miért? Miért nem láthatom?
- Soel… vállalom a veszélyt, ha már ennyit megtettek értem. – A lány ismét váratlanul, de ezúttal mosolyogva lépett elő a rejtekadó árnyak közül.
- Biztos, hogy ez jó ötlet, Cathrina? – aggódó apaként nézett fogadott lánya szemébe a faun.
- Biztos.
- Ez esetben eriggyetek, de vacsorára otthon vagy, ifjú hölgy – mosolygott az öreg.
- Ha jól értem, most akkor nem te teljesítetted a kívánságom, hanem az magától vált valóra? – mosolygott huncutul a herceg. – Ez esetben azt kívánom, hogy őrizd a bajtársam, míg vissza nem térünk.
- Rendben kívánságod teljesítem – nevetett Soel – Jól megleszünk
- MICSODAAA? KIT ADSZ HOVA? GAZDÁÁÁÁÁÁÁM!
A sziklák közt sétáltak ketten. Mellettük egy vízesésekkel tarkított gyorsfolyású patakocska tekeredett ide-oda, mint holmi tengeri sárkány. És azok nagyon hosszúak és vadak, ezt elhiheted nekem!
Gyönyörű órákon át, rótták a bércek tiszta világát. Althan csak beszélt. a lány meg mosolyogva hallgatta. Elmondta neki az uralkodás gyötrelmeit, miközben egy gázló szikláin szökkent át. Elmesélte kardja emlékét, mialatt egy lengőhíd ős öreg deszkái fáradtan reccsentek egyet-kettőt, de nem engedtek a kísértésnek. Alattuk az ásító mélység pedig reményteljesen nyújtotta dolmen karjait a felette áthaladók felé, de arcukat látva tudta, őket tényleg nem nyelheti el. Egy hófehér madárraj röppent fel boldogan a sötétségből, hogy égi táncukat járva elkápráztassák a kedves publikumot, majd egy perc múlva ők is tovább követték urukat, az ősi szelet.
A híd túloldalán követték az ösvényt, és látták, ahogy mellettük egy barlang hűvös árnyékából egy öreg medvefej kutatta lépéseiket, és töprengett, hogy vajon miről is beszélhetnek. Majd a fiatalok lázától megfáradva, lassan visszacammogott alvóhelyére, és eszébe jutott az idő, mikor még ő is egy medvelánnyal sétálgatott, pont ott, ahol most a két tündért látta.
Egy még éppen kényelmes. de szűk meredélyen sétáltak tovább. Elől a lány, És mögötte a szemeit legeltető fiú. A mindig fiatal szél játékosan beletúrt hajukba, majd hagyta ő is, hadd menjenek tovább. Mikor felértek a meredély tetejére, gyönyörű kilátás fogadta őket. A Remény-szikla tetején álltak. Nevetgélve keresték a Faun kicsi viskóját, majd a lány belenézett Althan szemeibe.
- Nos… pontosan, miért akartál találkozni velem? – mosolygott Cathrina
- Nem gondolod, hogy egy serdülőkorban és zavarban lévő fiútól gonosz dolog ilyet kérdezni? – nevetett Althan.
- Lehet, igazad van… de akkor a kíváncsiságom szomját mivel olthatom?
- Lenne egy-két ötletem, de általában az ilyen ötleteimért más lányok pofonnal jutalmaznak – kacsintott rá Cathrinára.
- Amúgy… a fontosabb ok mellett van a kevésbé fontos ok is… ha lehet, azzal kezdeném…
- Csak rajta!
- Szeretnék bocsánatot kérni, illetve köszönetet mondani. –nézett a lány szemeibe. – bocsánatot, Mu’wallat… vagyis a kardom beszéde miatt, illetve, bocsánatot, amiért ilyen kegyetlen voltam.
- Ezt az állatoknak mondd, ne nekem. – mosolygott a lány.
- És köszönetet, amiért nem úgy néztél rám, mint a király fiára, hanem mint egy veled egyenrangúra… Ez nagyon jól esett… senki, még legjobb barátaim sem hiszik el nekem azt, hogy én nem érzem magamat többnek náluk. Ez nagyon jól esett…
- Hát örülök, hogy ilyen könnyű neked örömet okozni… - mosolygott a lány, és kicsit közelebb lépett a fiúhoz. – És mi a másik ok?
- Az, az hogy…
- TÖBB MINT EZERNÉGYSZÁZ ÉVES? Az hogy lehetne már vénember?
- Márpedig éles-nyelvű uraság, annyi. Még gyermek voltam, mikor befogadtam magamhoz.
- De a faunokon kívül semmi nem él ilyen sokáig, és ő tök fiatalnak néz ki!
- Tudom… annál a tónál találtam rá, amiről meséltem.
- Akkor az a legenda arról a lányról, az…?
- Igen!
- De akkor nem hagyhatjuk, hogy együtt legyenek! Bakker, hülye kecske, kapjon fel, azt menjünk…
- NEM!
- Ne… Nem?
- Boldog akar lenni végre...
-… Hogy szeretlek! – Althan átölelte a szendén mosolygó lányt
- És ugyan miért szeretsz Te engem? – incselkedett a férfi karjai közt.
- Önmagadért. – a herceg közelebb hajolt, és egy csókot lehelt a lány ajkára, és ő viszonozta azt.
- Köszönöm neked, Hercegem. – húzódott kicsit hátrébb Cathrina mosolyogva. Althan boldog tekintettel figyelte a lány örömteli arcát, ami egyszer csak fájdalmas grimaszra váltott, majd a földre rogyott. A férfi ijedten ugrott utána, és még épphogy sikerült elkapnia, mielőtt még komolyabban beverhette volna valamijét.
- Szerelmem! Mi történt?! Válaszolj!
- Köszönöm… Köszönöm Althan… veled, újra boldog lehettem. Na… nem mintha a szarvas ne lett volna kellemes társaságom – mosolygott küzdve a fájdalmával –. de te megadtad azt, amire oly régóta várok… a feltétlen örömöt.
- És ez így is lesz örökké! Haza megyünk, és…
- Te is tudod, hogy nem. – köhögött – Most meghalok. Ennyi idő után, már épp ideje. Szeretlek Hercegem, és köszönöm…
Hirtelen hő nélküli lángok törtek ki a testéből, de ő lehunyt szemmel mosolygott utolsó pillanataiban is. Két-három másodperc alatt Althan kezében csak szerelmének emléke, és maroknyi hamva maradt…
- Sajnálom. Gazdám… - Mu’wallat csendben tűrte, hogy gazdája, néha fájdalmában kicsit erősebben húzza rajta végig a köszörűt. Némaságba burkolózva ült Althan az ágyán.
- Barátom… hol van az a tó, amiről meséltél?
- A Remény-sziklánál, Gazdám
- A Remény-sziklánál? Hogy mi mostanában milyen sokat járunk arra…
- Igen… és tudom, hogy Te most egyedül fogsz menni. – Althan kérdőn nézett barátjára
- Ne tagadd, Althan. Ismerlek.
- Most szólítasz életedben először a nevemen. – Mosolygott a herceg. miközben tartójára tette a kardot. Majd kisétált az ajtón
- Tudom… és azt is, hogy most szólítottalak utoljára…
Ott állt Althan azon a sziklán… Hányszor látták rajta már azt a szarvast… Teljesen máshogy nézett ki tényleg róla a világ… Jó név volt neki ez, hogy Remény-szikla. Valahogy nem érezte az ember, azt, hogy bármi baj is lenne körülötte. Csak a tájat látta, annak is a szépségét. Látta a faágakon a tojásokat, de nem láthatta, azt, hogy alulról a fa ágán már kúszik fel az éhes kígyó. Láthatta, amint egy másik hegygerincen, a büszke minotaurok dicső serege büszkén kel át egy ösvényen, de nem látta a hátuk mögött lángoló elveszett falut. És innen láthatta a tavat, amely minden kívánságot teljesít, és nem látta a képét a lánynak, akinek már meg kellett fizetnie…
- ALKUT AJÁNLOK! –kiáltott le szenvtelen hangon. A tó közepén buborékok törtek a felszínre, a mélyben egy fényes lassú villanást lehetett látni, és megszólalt a hang.
- Hallgatom az ajánlatod, ifjú Althan!
- Odaadom az életem, hogy Cathrinával lehessek!
- Sajnálom, de nem éleszthetek fel senkit.
- Tudom… - Althan előrántotta vadásztőrét és végig vágta az alkarját, mély erősen vérző sebet ejtve magán. Majd lelépett a sziklafalról, és zuhant a tótükör felé. – soha nem fogom hagyni, hogy más életét is beszennyezze tisztaságod. – Ez volt Althan utolsó gondolata, mielőtt elnyelték volna a jéghideg hullámok. A vére átfestette a tó színét, kiűzve belőle a kísértő szellemet, és vöröses árnyalatát, azóta sem veszítette el. Éjszakánként lehet hallani néha Althan és Cathrina boldog, halk nevetését a fagyos szelekben, és a faun azóta is vigyáz pánsípjának muzsikájával arra, hogy mások is megérthessék, és ne vehessék el tőlük a boldogság árát.
|
