Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/138844
|
2009-07-22
A futam anya névnapján lesz, úgyhogy névnapja alkalmából KimiHeikki siker kérettetik :p
Azt hittem, hogy már nem fog érdekelni a dolog; máskor ilyenkor már az órákat, perceket számoltam, hogy mikor lépnek be abba a "40(bp)-60(m) km-re tőlem" helyzetbe, de most valahogy nem számított annyira. Aztán éjszaka Kimivel álmodtam (immáron sok éves tradícióm érkezése előtt vele álmodni), majd reggelre gyomorgörccsel ébredtem. Valahogy más ritmusra ver a szívem.. valahogy teljesen más gondolatok járnak a fejemben. Felfogtam, hogy hamarosan újra itt lesz, ugyanazt a levegőt fogja szívni, ugyanabban a hőmérsékletben lesz, ugyanazon a földön.. legkevésbé sem érzem magam magyarnak, nem szeretem Magyarországot, de az, hogy itt van (lesz), teljesen lázba hoz.
Hihetetlenül homokos lehetek, hogy hapsiért rajongok.
Hihetetlen csődtömeg, hogy rajta kívül nincs másom.
Hihetetlenül szellemi fogyatékos, hogy 20 éves fejjel még mindig rajongok.
De hihetetlenül nem érdekel, hogy ki melyik változatban hisz, mert hihetetlenül szeretem.. őt és nem az esetleges kombinálókat. Ez van.
És próbáltam elhitetni mindenkivel és jómagam is elhinni, hogy nem lesz akkora baj, ha visszavonul, mert akkor is versenyezni fog, csak éppen máshol, de ott is ugyanúgy követhetem majd.
Bele fogok pusztulni.
Anya halála előtt 100%-os voltam, mint a legtöbb gyerek.. na jó, inkább 90, 10-et vonjon le az extra szégyenlőség. De jól éreztem magam. Megvoltak a barátaim. Eljártam boltba. Vagy bárhova, ahova egy 10-13 éves gyereket engednek. Hülyültem. Nevettem. Teljesen másfajta dolgokat szerettem mindenből, mint most. A társaság bohóca voltam. Aki ismert akkor is, az tudja, hogy amivé azóta váltam, az nem én vagyok. Egyszerűen mindent újra kellett tanulnom és a mai napig sok dolog nehezemre esik, ami más korombelinek természetes. Emberek előtt enni, lenni, utcára menni, pláne így nyáron, mikor semmivel nem tudom takarni az arcom, hogy senki ne lássa, így marad a "végigföldetbámulás". És közben sosem hittem volna, hogy a "de helyes és ügyes ez a gyerek" és a "jó ez a szám" fogja megmenteni vagy legalábbis meghosszabbítani az életemet..
2000-ben kezdtem el F1-et nézni, ímmel-ámmal. Csak anya folyton terrorizált vele és azt mondogatta (ordibálgatta.), hogy "Halkítsd már le azt a kib*szott tv-t, mert szétmegy a fejem ettől a vinnyogástól!".. Pedig az volt az igazi Hang, még a v10-es motorokkal. Persze a mostani v8-as is jó, csak mégis másabb, na mindegy. Aztán jött 2001-ben egy 21 éves taknyosfejű kölyök (ez nyilván nem az én véleményem volt 11 éves fejjel) a Sauberhez és aztán később azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban vagyok kitúrva a tvnéző helyemről by anya, ha F1 van. Oda meg vissza lett Kimiért (meg David Coulthardért-ízlésficam), már-már attól tartottunk, hogy adoptálni fogja. Elvégre jobban beleillett volna a képbe, mint mi 11 évesen, mert nővérem akkor 26 éves volt, bátyám meg 23. Ő volt a "helyes,ügyes gyerek", de soha nem kérdeztük, hogy az meg ki? Tudtuk. És elfogadtuk. És végülis nekem is szimpatikus volt, úgyhogy én is neki kezdtem szurkolni, meg később coulthardnak is, mikor együtt voltak a McLaren-nél. Aztán mikor byebye DC, welcome JPM, akkor meg neki, mert ő legalább jófejnek is tűnt. TŰNT. Na jó, a mai napig bírom őt is kicsit, de elég nagyot csalódtam benne, mikor le"fucking idiot"-ozta Kimit (meg amint láttam a videókról, mindenkit. Kb csak annyit tud mondani, hogy "you are a fucking idiot!"), csak mert nem engedte el a pályán.. aztán mikor byebye JPM, egy lightos bőgés, majd welcome PdlR és akkor meg neki volt hajrá Kimi után. Jó lenne, ha jövőre tényleg újra versenyezhetne, örülnék neki. Persze messze van Kimitől és már Heikkitől is, de örülnék neki, de nem hiszem, hogy fog.
Szóval addig az egyik kezem anyán, másik Kimin volt. Anya halálával mindkettő átkerült Kimire és akkoriban kezdett rendszeressé válni a F1 nézésem, időmérővel együtt. Az időmérő eleinte annyira nem érdekelt, mert nem volt izgalmas azzal, hogy az előző versenyen elért helyezések alapján mehettek ki sorrendben 1 körre és akinek a legjobban jött ki a kör, az nyert. Aztán ezt is megszerettem. És ezért nem fogok soha senkivel osztozni rajta. És ezért nem fogom eltűrni, ha valaki azt állítja, hogy ő szereti jobban, mikor nem is követi rendszeresen a F1-et. És ezért nem mondhat rá senki semmi rosszat előttem. Illetve mondhat, de addig élt. Vagy addig éltem számára. Hangulatfüggő, hogy melyik lenne.
És most itt tartunk, ahol.
Aztán még 2003-ban, betegen is neki jött be az egyik HIM szám. Az egyik HIM szám, ami nekem nagyon nem. Fehérre maszatolt, vékony, magas, festett szemű hapsi, aki égő valamik között járkál és simogatja magát. Hát nekem, mint irigyhónaljmirigy fan-nak, nem jött be. Aztán rá egy évre újra felbukkant a klip és már teljesen máshogy láttam és a kedvenc együttesem lett. Most augusztusban lesz immáron 5. éve. Ezért nem fogok soha lemondani róluk. És ők segítettek ketten, nem azok, akik egoista módon azt hitték, hogy ők mentettek meg. És nélkülük tényleg belepusztulnék.
Most valahogy így tudnám leírni..
Valaha én is egy egész voltam. Könnyen megdönthető, instabil, de egész. Szerettem és veszítettem, de mindig talpraálltam, mert volt, aki feltétel nélkül átsegített mindenen. Mindig talpraálltam, de eljött az a nap, amikor az egyetlen segítőmet is elveszítettem. Kapaszkodtam volna, de nem volt kibe. Bárkibe..de senki nem volt. Ellenem fordult a szeretetem, a ragaszkodásom, a bizalmam, a hűségem, a hitem. Ellenem fordult Isten, ellenem fordult maga, az élet. Megszűntem az lenni, aki voltam. Ép tudattal néztem végig, ahogy átváltozok és többé már nem én irányítom a testem. Kétségbeestem. Egyetlen megoldásnak a Gonosz tűnt. Ha Isten nem segít, talán majd a Sátán igen. Hát neki adtam magam. Az évek óta hordott keresztes nyakláncomat kitéptem a nyakamból, felköltöttem egy madzsagra, de fejjel lefelé, és úgy vettem vissza. A színes ruháimat feketére cseréltem. Tengerpart és napsütés helyett temetőket kezdtem el rajzolni, csontvázakkal és véget nem érő fájdalommal. Az azelőtti mindig mosolygós arcomat gonoszra torzítottam és már az a mosoly sem olyan barátságos, inkább romlott. Kifejezetten sátáni. Az vettem észre, hogy már jobban szerettem gyűlölni az embereket. Jobban esett, ha árthattam, jobban esett, ha féltek tőlem. Rájöttem arra is, hogy mostmár a szenvedés is sokkal jobban esik, ezért, ha a testem vagy a lelkem épp nem szenvedetett eléggé, rásegítettem. Késsel vagy tűvel a testembe karcoltam a nevét és a fordított keresztet. Ez lett az új én. Gyűlölettel és kétséggel telt, hitetlen, bizalmatlan emberféle. Két ember iránt azonban nem változtak meg az érzéseim és ezt Ő is nagyon jól tudta, ki is használta. Néha-néha voltak még tiszta villanásaim, amik valahogy pont elégnek bizonyultak ahhoz, hogy lázadni tudjak ellene és az ellen, amivé formált. Hamar elengedett, de tudtam, hogy ennyivel nem úsztam meg. Megátkozott. Soha többé nem lehettem boldog, nem tudtam örülni semminek, vagy ha mégis, akkor egy boldog nap után kettő rossz jött. Visszaültette belém a szívem maradványát, belevésve mindkettőjük nevét, jéggel körülvéve. Egy hitetlen és szeretet nélküli testben már úgysem tud soha felolvadni. A jég megvédi mindkettőjüket a szívemben, de új nevek nem tudják áttörni. Soha senki nem fog tudni bekerülni. És ha ezzel a két névvel bármi történik, amivel elveszíthetem őket, a szívemnek az a fele, amelyikbe vésve van, el fog halni. És ha mindkettő elhal, nincs tovább. Évek óta próbálom megtörni ezt az átkot és próbálok újra hinni és szeretni, hogy felolvadjon ez a jégburok és más nevek is bekerülhessenek a szívembe, de nem megy. Mindig csődöt mondok. Egyszerűen képtelen vagyok rá,pedig, ha őket elveszítem.. márpedig az egyik felem egyre inkább haldoklik. Ki tudja, talán már mindkettő..
|
