Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/60968
|
2005. június 8.
Lassan 16 éve írtam.. valami házi feladat volt. Nem sok minden változott azóta:-(
Levél Neked – talán elolvasod.
(megörökítése egy hosszú és őrült szünetnek)
- Talán lerövidíteném ezt a szünetet arra az epizódra, amikor tél volt és karácsony-
Képtelen vagyok a végtelennek tűnő hétköznapokról írni, amit mások téli szünetnek titulálnak. Nekem már régen nem léteznek ünnepek sem, napjaimat kitölti az otthontalanság érzése, a megérkezés öröméből felébredt csalódottság.
Egyetlen igazi emlékem maradt ezekről a napokról: a befagyott Balaton partjának látványa. A sejtelmes köd és a semmibe foszló jég végtelensége felébresztette bennem a gondolatot, hogy milyen is lenne a mesékben elképzelt világvége, ahol az ember leül és lelógatja a lábát. Buta kis gondolat, de engem megnyugtatna odavinni a világ összes gondját és ledobni, hogy senki ne férhessen hozzá. Ez olyan érzést keltett bennem, amelynek leírásához nem vagyok elég művelt, de abban sem bízok igazán, hogy bárkinek is ugyanazt jelentené a rideg természeti tünemény.
Sokan mondták már nekem, hogy kificamodott életfelfogásom van és mindent egy csorba üveggolyón át nézek. Különcnek tartanak, aki képtelen beilleszkedni egy közösségbe. Amíg mindent elkövet a környezetem, hogy átfogó jellemzést alkosson rólam, tizenhét év alatt nem ismertem meg magam.
Talán nem kellett volna ilyen levelet írnom, de mást most nem tudok-lehullott rólam a vidám álarc, néha megkopik a jópofaság. Nem tart sokáig- holnap újra nevetnem kell, játszani a véget nem érő színdarabot, mert ezt várják tőlem. Közben belül az üresség közepén harangozik a félelem:
„Csak magamtól ments meg uram-
másoktól megvédem magam.”
Sokszor úgy érzem, senki nem árt nekem annyit, mint én magamnak azért, hogy végre békén hagyjanak. Ültem a sötét szobában egyedül és éreztem, hogy valamiről végleg lemaradtam.
Van egy hároméves gyönyörű kisöcsém. Két évig szinte a fiam volt, most amikor igazán szükségem lenne rá, hogy tartozzak valakihez - magamra maradtam.
Éreztem a karácsony fenyőillatába vegyült idegenséget, a kettészakadt és egy estére összefércelt család minden borzalmát. És megint játszottam… nagy színésznő vagyok- és szerencsétlen. Minden tragédia főszerepét én kapom, a komédiákban pedig én vagyok a groteszk figura, aki a társaság élcelődéseinek középpontjába került.
Irigylem a céltalanul bolyongó parányi hópihét, mert ha megérkezik, útja végén társai akadnak. Tiszta, szép és nem akar neki senki ártani, lágyan ereszkedik alá a magasból, óvatosan érkezik a földre, hogy ne törje össze a társait.
Miért van hogy az emberek másak, csúnyák otrombák, és megszállottként, sportból ártanak a másiknak.
Na mindegy- jön a következő felvonás…
|
