Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/137993
|
2011-02-27
Budapestben a legfontosabb dolog az hogy mindig küzdeni kell. Küzdeni térért, időért, célokért. Ugyanakkor mindig csak játszani kell. Lehunyni a szemed a mozgólépcsőn, a csípős hideg metrószelet élvezve, semmit mondóan átpillantani a kéregető félkezű Jack kapitány csonkja fölött, ha meglöknek elmosolyodni, ha lekésed a villamost, bízni benne, hogy jön másik, közben nézni az arcokat, az arcokat azokat a sokatmondó arcokat. Látszólag üresek, látszólag nekik te is üres vagy. Maszkot viselsz, be kell látni mögé, le kell tépni, el kell hajítani. Ha nem tanulod meg ezt, veszítesz. Elveszíted a lelked, te is, mint annyian mások előtted, akiket beszippantott a nagy pesti húsdaráló és élve soha, de soha többet nem kerültek ki belőle. Halottak voltak, lelki halottak.
Látod, hogy még van aki tud mosolyogni? Kiszúrod a tömegből, mert annyira természetfelettinek hat ez ebben a légkörben.
Kezded megismerni önmagad egy újabb oldalát, most jött el az a pillanat amikor átalakulásod a végéhez közeleg, lepke lesz a bábból, vagy még csak báb a hernyóból? Nem akarok báb lenni, nem bírom a bilincseket.
A lány kibilincselve állt, hátát a hideg oszlopnak vetette. Zihált, a pofonoktól amiket kapott arcán kis piros ágszerű véraláfutások éktelenkedtek. Akkor megjelent ő az ajtóban. A lány sírni kezdett, könyörögni de hiába, a fiú nem volt hajlandó hozzáérni, csak ült előtte épp érintésnyi távolságon kívül, csodálatosra faragott márvány testével és sosem ért hozzá. Ő torkaszakadtából ordított, hogy újra megpofozzák azok a rejtélyes némberek akik ezt teszik vele.
Lélek allegória?!
Rágd le a húsom, csináld még velem, úgy sincs még eléggé megtépázva a lelki vásznam. Amikor magamba nézek egy fekete egyenes tükrű tavat látok és egy rózsaszín ruhás kislányt. A kislány a tópartján játszik, pedig tisztában van vele, hogy annak lakója egy iszonyatos titokzatos lény. A lény minimum hetente egyszer megöli a kislányt, az mégsem adja fel…
Mindig csak folynak a könnyeim. Már nem bírom elviselni a létezésemet. Alkohol mámorban akarom fürdetni a testem, akkor vagyok már csak vidám. Kezdem feladni, nem érzem már az értékeim fontosságát. És hazudok, hazudok mindenkinek magam körül. Hazudok amikor azt mondom jól vagyok, hazudok amikor megpróbálom kifejteni mi a bajom, nem tudom, sosem tudtam, ennyi…
„Tücsi te olyan vagy , mint aki szenvedésre született…”
Félek az elkötelezettségtől, de ugyanakkor nincs is rá szükségem. Függök valakitől, ugyanúgy mint régebben is mindig függtem valakitől. Gyűlölöm magam a függőségeimért.
A vér vörös, a papír meg fehér. Az éjszaka sötét, a felismerés világos. A szuszogásod halk, a halálod csönd. Kívánom? Meglehet.
Love, sex, pain, confusion, suffering…
Talán ez a saját ösvényem, talán ezzel kezdődik a végtelen körforgás, talán itt ér véget.
Amikor bemegyek, elfog egy érzés, igen itt vagyok, ezt akartam, megérkeztem, ide tartozom. Ezt az érzést kell meglovagolnom és szétárasztanom magamban, akkor minden jobb lesz, sokkal jobb, mint a most.
Higiénikus önpusztítás, rólad már megint megfeledkeztem.
El akarok megint nyúlni a földön, valamihez nyúlni ami természetes és elrepít, érzem, hogy hívsz vissza, magadhoz szólítasz. Aki egyszer a tied volt sosem tud igazán elengedni. Az tudja mi a mennyország, és tudja milyen a pokol is.
Ha elveszed tőlünk őt, feladok mindent, átadom magam az ördögnek, nem fejezem be a sorsom és elsüllyedek a kátránytavamban.
Ordítanék, egy sötét erdő közepén, ahol a fák árnyékában táncot járnak a démonaim. A tűzlángjánál látom őket. Csodálatosak.
Zsibbad az agyam, egyre gyakrabban és egyre jobban. Gondolkodásra képtelen. A kezem egyre jobban remeg. De már nem érdekel, nem szaladgálok az orvoshoz, mert elfogadtam a halálom. Megint elfogadtam. Amivel az a 13éves lány meg tudott birkózni azzal ez a 20éves nem tudott, majdnem leterítette.
Vérszag van.
Kérlek, etesd meg a szemeimet még egyszer, még egyszer utoljára. A zsigereimben akarlak érezni, könyékig turkálva.
A mozivásznas pillanatok, amik sose mennek ki az ember fejéből, azok tartanak még itt, azok miatt vagyunk foglyok mind. Sose fogom megérteni az embereket. Karjukat tartják vágyakozva a láncokért. Akik szabadok akartak lenni, mind halottak, vagy csúsznak le. Jim, Janis, Kurt, Laney. Így jó, hogy nem ismerlek titeket, bálványozhatlak, ha ismernélek rájöhetnék, hogy irdatlan nagy pöcsök voltatok.
Ugyanakkor megjelennek folyton-folyvást azok a momentumok, amiket lenéztem mindig is. A megszégyenítés előképei. Kósza szellemek, álmok, amik figyelmeztetnek a jövőre. Hogy vigyázzak, vigyázzak, hogyan döntök, de engem már ez sem érdekel. Csak sodortatni akarom magam, az árral egyre távolabb, távolabb.
És ha visszatérnék hozzád? Néha még eszembe jutsz, és félek tőle. Nem hívnálak istennek, mert azt mindenki félreértené. Nekem te mást jelentesz. Mantrát se merek hallgatni, mert akkor érzem, hogy borzolod a bőröm, hogy itt vagy, velem vagy, figyelsz.
Ha rendszeres csinálnám ezt semmi de semmi baj nem lenne. De nekem sosem megy sosincs rá időm, kedvem és már motiváltságom se.
Sokszor még a mai napig gondolkozom azon hogy mire lehet mégis jó az életem és már nem találok választ. Nem is a halál aggasztó hanem az öregség, a megöregedés. A testnek ez az elkerülhetetlen, legkevésbé sem hátráltatható, mint inkább gyorsítható pusztulása. Sosem akarom, hogy mások kezében legyen az életem, a sorsom. Az a legmegalázóbb dolog a világon.
De még mindig nehéz a tetteim súlya. Viszont én szeretném, hogy újra legyen, mindent újra átélni. Visszamenni abba a korban, amikor még csak néztük a felhőket, néztük, milyen szépek, milyen bizarok.
Az ájulás szélén valami még vissza akar rántani.
|
