Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/76821
|
2004. november 27.
„Láttak már temetőt télesti derengésben? Amikor halvány mécsesek pislákolnak-libegnek a sírokon, amikor nem egyszerűen meghatódunk, hanem hirtelenjében törpének érezzük a milliónyi földi gondunkat (lótásunkat-futásunkat), és furcsán közel kerül hozzánk az a távoli, ismeretlen világ, ahonnan még nem tért meg utazó…
Most, november legvégén- egy elmaradt riport jóvoltából- váratlanul ajándékozom meg magam a temetőlátogatással. Furcsálltam a döntésemet - lám, néha meglepjük magunkat magunkkal-, hiszen kisgyerekkoromban szívből utáltam, amikor kicipeltek a számomra ismeretlen ősök sírjához, most mégis nyomom a gázt, hogy mihamarabb megérkezzek a rákoskeresztúri temetőben „lakó”, égi őrzőimhez.
Méltóságteljes csend fogad, nyugodtan elbeszélgethetek a szeretteimmel, megkérdezhetem tőlük, jól csinálom? Nagyon rosszul…? Elmesélhetem nekik, mit tervezek karácsonyra, és végre-valahára kisírhatom magam. Amikor a kijárat felé ballagok, igen, csak akkor veszem észre, hogy sokan sétálnak itt rajtam kívül. Könnyes szemű nők, néhány férfi, családok…Mellettem megy el egy asszony –furcsa sietősen- a nagykamasz gyerekeivel. Akaratlanul hallgatom végig őket: -Anya, a francnak se kell az az ócska mobil, amit kinéztél! Majd hülye leszek olyat venni, amilyen a Rózsinak van! Kész égés!- mondja durva hangon a tizenhétéves-forma lány. –Vegyél neki fényképezőset - kiált az öccse, mire az asszony megáll. –Nem értitek, nem tudjátok felfogni, hogy nincs pénzem? Amióta apátok nincs…- a hangja elcsuklik.
Sietek, szinte futok már, hogy ne halljam a hangos szóváltást. –Uramisten, itt a sírok között is képesek drága telefont követelni a szerencsétlen anyjuktól! Uramisten, hol a lelkük ezeknek a kölyköknek?
Beülök a kocsiba –menekülök-, de néhány perc múlva megállásra késztet egy sokkoló látvány. A Maglódi úton, a fényárban úszó börtönnel szemben (biztos azért oly fényes, hogy ne szökjenek meg a rabok) rengeteg asszony és lány ácsorog a sötét járdán. Néhányuknál távcső, mások némán bámulják a börtön ablakait, megint mások betűket rajzolnak a lebegőbe, a többség önfeledten kiabál. „Szerelmem, holnap is jövök!”, „Egyetlenem, most megyek az édesanyádhoz!”, „Ne izgulj, Karcsika jól tanul!”, „Szeretlek!”
Bénultan bámulom e furcsa kórust, szerencsére rám se hederítenek. Észreveszek egy fiatal, szőke lányt. Vékonyka arcát gyönyörűnek látom a szürkületben. Valami dobozfélén áll, hogy kiemelkedjen a tömegből, és erős szopránhangon kiáltja, egyszer, kétszer, sokszor: „Szerelmem, te vagy az életem! Érted? Te vagy az életem!”
Megtelik a szemem könnyel –ez egy sírós este…-, nem bírom tovább, kilövök a kocsival. –Mit követhettek el a rácsok mögött élő férfiak?- tépelődöm magamban. –Öltek, raboltak, loptak? Hogy lehet gyilkos, rabló, tolvaj olyan emberekből, akikért e jéghideg novemberi estén órákon át képesek fagyoskodni (kiáltozni a borzalmas szürke épület ablakai felé) ezek a szegény nők?
Keserves hangulatban ácsorgok az Éles sarok dugójában, amikor hirtelenjében győz az élet a rosszkedv felett: nincs otthon kenyér! Negyed óra múlva már egy Örs vezér téri közértben állok sorban, hogy fizessek. A kasszában idős, gyakorlatlan nő. Az előttem álló férfi kártyával fizet. Ő tanácstalanul néz maga elé, majd alázatos hangon odaszól a szomszédos pénztárban ülő fiatal lánynak. –Klárikám, segíts! Elfelejtettem, hogy kell…
Klárika felpattan, kikapja az idős kolléganő kezéből a kártyát, közben gyűlölködve sziszegi: -Az egész napom azzal telt, hogy betanítsalak! – Először vagyok itt, más a szakmám…-dadogja az idősebb. – Aki ilyen hülye és öreg, az ne dolgozzon, az maradjon otthon, a seggén!- sziszegi a lány.
Bizony így mondja: aki ilyen hülye és öreg…(Én belehallom: „az dögöljön meg”…) Nem bírom tovább, teszek néhány pikírt megjegyzést a fiatal pénztárosra, közben próbálom vigasztalni az idősebbet. Sikertelenül.
Amíg pakolok a kocsimba, mellém gördül egy öreg Fiat. Fiatal nő kászálódik ki belőle az ötévesforma kisfiával. –Anyu, már egy hete nagyon jó vagyok...Észrevetted? És a Jézuska is észrevette?- kérdi a gyerek.
-Igen, kicsikém, biztosan látta Ő és az angyalok is. Karácsonykor majd eljönnek hozzánk…
Hálásan nézek az édesanyára meg a kedves arcú kölyökre- „végre, végre, emberi hangok!”-, és a következő pillanatban eszembe jut Márai. Igen, az imádott íróm telepszik mellém, aki a világirodalom egyik legszebb versét írta meg 1956-ban. „Mennyből az angyal –menj sietve/ Az üszkös, fagyos Budapestre./ Oda, ahol az orosz tankok/ Között hallgatnak a harangok./ Ahol nem csillog a karácsony./ Nincs aranydió a fákon…”
Ma, negyvennyolc évvel később, már lesz aranydió a fákon, sőt, túl fényesen-üzletiesen csillog ez a karácsonyi készülődés - gondolom szomorúan. –Mégis-mégis mennyből az angyal, gyere sietve erre a szerencsétlen Budapestre! Hozz nekünk szeretetet, jó szót, megértést, lelki békét! Különben megfagyunk.”
|
