Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/76821
|
2004. december 21.
"...- próbálkozott Scrooge.
- A másodikat várd következő éjjel ugyanabban az órában. A harmadikat harmadnap éjjel, mikor az éjféli harangszó utolsó rezgése elhal. Iparkodjál, hogy ne láss engem többé; és iparkodjál a magad üdvére eszedben tartani, ami kettőnk között történt!
E szavakat elmondva a kísértet felvette kendőjét az asztalról, és felkötötte az állát, mint előbb. Scrooge észrevette ezt fogai éles koccanásáról, mikor a kötés összefogta állkapcsait. Most megint föl merte emelni a szemét, és látta, hogy természetfölötti látogatója egyenesen áll vele szemközt, láncát maga köré csavarja, s a végét karjára veti.
A jelenés hátrálva távozott; minden lépésére nyílt egy kicsikét az ablak, úgyhogy mikor a kísértet odaért, tárva-nyitva volt már. A kísértet intett Scrooge-nak, hogy lépjen közelebb, s az meg is tette. Mikor két lépésnyire voltak egymástól, Marley szelleme fölemelte a kezét, figyelmeztetve őt, hogy közelebb ne jöjjön. Scrooge megállt.
Nem annyira engedelmességből, inkább meglepetésében és félelmében; mert mikor a szellem karja fölemelkedett, Scrooge zavaros hangokat kezdett hallani a levegőből, összefüggéstelen, panaszos, bánatos hangokat; kimondhatatlanul szomorú, önvádtól terhes sikoltásokat. A kísértet hallgatózott egy pillanatig, aztán maga is csatlakozott a jajongó karénekhez, és kilibbent a fagyos, sötét éjszakába.
Scrooge utána ment az ablakig: kétségbeesett bátorságot öntött belé a kíváncsiság. Kinézett.
A levegő tele volt fantomokkal, amelyek nyughatatlan sietséggel, siránkozva szállongtak fel s alá. Mindegyik láncokat viselt, mint Marley szelleme; néhányan (ezek együtt bűnös kormányok lehettek) egymáshoz voltak kötve; szabad nem volt egy sem, Scrooge akárhányat személyesen ismert élő korában. Jó ismerősét fedezte fel egy öreg kísértetben, aki fehér mellényt viselt, a bokájához irdatlan pénzszekrény volt erősítve, és keservesen sírt, hogy képtelen segíteni egy koldusasszonyon meg a gyermekén, akiket odalent látott egy küszöbön. Nyilván mindegyiknek az volt a baja, hogy szeretett volna segítő kézzel beleavatkozni az emberek dolgába, ám mindörökre elvesztette ezt a lehetőséget.
Hogy ezek a teremtmények foszlottak-e köddé vagy a köd nyelte el őket, azt nem tudta volna Scrooge megmondani. De kísérteties hangjukkal együtt elenyésztek, s az éjszaka megint olyanná vált, amilyen Scrooge hazatértekor volt.
Bezárta az ablakot, és alaposan megnézte azt az ajtót, amelyiken a szellem belépett. A kulcs kétszer volt ráfordítva a zárra, úgy, ahogy azt ő saját kezűleg bezárta volt: a reteszek érintetlenek voltak: Badarság! - de már az első szótagnál elakadt a szava. És mert nagy szüksége volt a pihenésre - a kiállott izgalom, a nap fáradalmai, a Láthatatlan Világba vetett pillantás, a szellemmel folytatott nyomasztó beszélgetés, vagy a kései idő miatt - hát le sem vetkőzött, hanem egyenesen lefeküdt az ágyba, és abban a pillanatban el is aludt.
Második strófa
Az első a három szellem közül
Mikor Scrooge fölébredt, olyan sötét volt, hogy ágyából kitekintve alig tudta megkülönböztetni az ablakot szobája tömör falaitól. Éppen azon iparkodott, hogy éles szemével valahogy áthatoljon a sötétségen, amikor egy szomszédos templom órája elütötte a négy negyedet. Így hát az órára kezdett hallgatni.
Nagy csodálkozására a nehéz harang tovább kongott - a hat után elütötte a hetet, hét után a nyolcat s így tovább, szabályosan, egészen tizenkettőig; akkor elhallgatott. Tizenkettő! Két óra múlt, mikor lefeküdt. Ez az óra elromlott. Jégcsap kerülhetett a szerkezetébe. Tizenkettő!
Megnyomta ismétlőórája rugóját, hogy ellenőrizze azt a bolond torony-órát. Az óra gyors kis pulzusa tizenkettőt vert, aztán megállt.
- Ej, lehetetlen - mondta Scrooge -, hogy egész nap aludtam s még a következő éjszakába is jócskán belealudtam. Lehetetlen, hogy valami baja esett a napnak, s most déli tizenkét óra lenne!
Ez a gondolat annyira izgatta, hogy kimászott az ágyából, és tapogatózva az ablakhoz ment. Kénytelen volt házikabátja ujjával letörölni a jégvirágokat, hogy láthasson valamit; de igen keveset látott akkor is. Csak annyit állapíthatott meg, hogy még mindig igen ködös és fölötte hideg az idő, s hogy nem hallatszik fel az összevissza szaladgáló emberek nagy lármája, ami pedig mindenesetre kitört volna, ha az éjszaka hirtelen legyőzi a fényes napot, és birtokába veszi a világot. Ez nagy megnyugvás volt neki, mert ha nincsenek napok, amiket számítani lehet, akkor a "fizessen Ön lát után három napra ezen első váltóért Ebenezer Scrooge úrnak vagy rendeletére" és így tovább - még annyi biztosítékot sem nyújtana, mint az Egyesült Államok értékpapírjai.
Scrooge újra lefeküdt - gondolkozott, gondolkozott, újra meg újra végiggondolta a dolgot, de nem tudott kiokosodni. Minél tovább gondolkozott, annál inkább elképedt, és minél inkább iparkodott nem gondolkozni, annál inkább gondolkozott.
Marley szelleme végtelenül izgatta. Valahányszor érett vizsgálódás után eldöntötte magában,..."
|
