Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/76821
|
2004. december 29.
"- A mi egyezségünk nagyon régi. Akkor kötöttük, amikor szegények voltunk mind a ketten, és nem bántuk, ha azok is leszünk mindaddig, míg majd eljön az ideje, hogy türelemmel, szorgalommal világi javainkat is gyarapíthatjuk. Te igenis megváltoztál. Más ember voltál, mikor megegyeztünk.
- Gyerek voltam - mondta türelmetlenül a férfi.
- Tulajdon érzelmeid is megmondják neked, hogy nem vagy az, aki voltál - felelte a leány. - Én most is az vagyok. Ami boldogságot ígért, mikor szívben egyek voltunk, az csupán nyomorúság most, mikor nem vagyunk egyek többé. Nem akarom elmondani, hányszor és mennyi fájdalommal gondolkoztam én ezen. Elég az hozzá, hogy gondolkoztam, és visszaadhatom a szabadságodat.
- Kívántam valaha, hogy visszaadd?
- Szóval, nem, soha.
- Hát mivel?
- A megváltozott természeteddel, a megváltozott gondolkodásoddal, az életed megváltozott légkörével, megváltozott végső reménységeiddel. Mindennel, ami a szemedben becsessé, értékessé tehette szerelmemet. Ha soha semmi nem történt volna köztünk - mondta szelíd, de szilárd pillantással a leány -, mondd, választanál-e engem most, és megpróbálnád-e elnyerni a szerelmemet? Dehogy!
Úgy látszott, hogy a férfi akarata ellenére is belátja ennek a föltevésnek az igazságát. De küszködött magával, és azt mondta:
- Nem hiszed te ezt.
- Nagyon szeretnék mást hinni, ha tudnék - felelte a leány -, Isten a tanúm! De ha egyszer beláttam ezt az igazságot, tudom, hogy milyen erős és ellenállhatatlan. Hihetem-e, hogy ha szabad volnál ma, ha holnap vagy már tegnap szabad lettél volna, szegény leányt választasz feleségül te, aki még akkor is, mikor meghitten beszélgetsz vele, mindent nyerészkedő szemmel nézel: ha pedig őt választod, ha egy pillanatra cserbenhagyod legfőbb elvedet, jól tudom, hogy megbánod majd később. Tudom - és visszaadom a szabadságodat. Fájó szívvel, mert szeretem azt, aki egykor voltál.
A férfi szólni akart, de a leány, fejét félrefordítva tovább folytatta:
- Meglehet, félig-meddig remélem is, ha a múltakra visszaemlékszem, hogy ez fájni fog neked. De csak nagyon-nagyon rövid idő telik belé, s a magad jószántából elkergeted ezt az emléket, mint valami haszontalan álmot, amelyből szerencsédre fölébredtél. Tegyen boldoggá az az élet, amit magad választottál.
A leány otthagyta, és elváltak egymástól.
- Szellem - kiáltott fel Scrooge -, ne mutass nekem semmi egyebet. Vezess haza. Mi gyönyörűséged telik abban, hogy gyötörsz engem?
- Egy árnyat mutatok meg - mondta a szellem.
- Ne többet - kiáltott Scrooge -, ne többet! Nem akarom látni. Ne mutass többet!
De a könyörtelen szellem belekapaszkodott mind a két karjába és kényszerítette, hogy figyelje meg azt, ami most történik.
A színhely más volt: nem éppen tágas vagy díszes, de igen kényelmes szoba. A kandalló mellett egy szép leány ült, annyira hasonlatos az előbbihez, hogy Scrooge mindaddig azt hitte: ő az, míg meg nem pillantotta tisztes matróna alakjában, a kandalló másik oldalán. A szobában olyan lárma volt, mintha lázadás ütött volna ki - mert több gyerek volt ott, mintsem Scrooge izgatott lelkiállapotában meg tudta volna számlálni; s éppen ellenkezően a költő dicsérte gulyával, nem negyven gyerek viselkedett úgy, mintha egy lett volna, hanem mindegyik külön-külön úgy, mintha negyven lenne. Ennek következménye minden képzeletet felülmúló lárma volt; de ezzel, úgy látszik, senki sem törődött; ellenkezőleg, anya és leánya szívből nevettek, és nagyon élvezték a dolgot; s az utóbbit, aki hamarosan belékeveredett a mulatságba, irgalmatlanul megcibálták a kis betyárok. Mit nem adtam volna, ha közéjük tartozhatom! Ámbár én sohasem lettem volna képes ilyen nyersen bánni vele, nem bizony! A világ sűrű kincséért össze nem borzoltam, le nem ráncigáltam volna azt a befont hajat; ami pedig azt a drága kis cipőt illeti, le nem húzom, ha az életemről van is szó! Hogy játékból átfogjam a derekát, mint ez a vakmerő gyereknépség tette: azt sem mertem volna megcselekedni; attól féltem volna, hogy büntetésből köréje nő a karom, és sohasem egyenesedik ki többé. De az ajkát mégis nagyon szerettem volna megérinteni; kérdezgetni őt, hogy kinyissa a száját; lesütött szemének pilláira nézni, és soha pirulásra nem kényszeríteni; kibontva látni hullámos haját, melynek egy rövid fürtöcskéje megbecsülhetetlen értékű emlék lett volna: egyszóval, bevallom, szerettem volna gyermek módjára részesülni akár a legkisebb szabadságban, és férfi módjára becsülni e szabadság értékét.
De most kopogtattak az ajtón, s erre tüstént olyan tülekedés következett, hogy a nevető képű, összezilált ruhájú leányt egy nekihevült, zajos csoport cipelte az ajtóig - éppen jókor, hogy köszönthesse a családapát, aki egy karácsonyi játékokkal és ajándékokkal megrakott ember kíséretében érkezett haza. Most volt csak lárma, küzdelem - és roham a védtelen teherhordó ellen! Felmásztak a hátára, létra helyett széket használva erre a célra, hogy belévájkálhassanak a zsebeibe,"
|
