Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/76821
|
2004. december 11.
Charles Dickens: Karácsonyi ének
Első strófa
Marley meghalt, hogy ezen kezdjem. Erre nézvést nem lehet semmiféle kétség. A temetési jegyzőkönyvet aláírta a pap, az írnok, a temetkezési vállalkozó és a főgyászoló. Aláírta Scrooge is. Márpedig Scrooge neve "jó pénz" volt, akárhova kegyeskedett is leírni.
Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószeg.
Értsük meg egymást: nem azt akarom állítani, hogy saját tapasztalatomból tudom, miért éppen az ajtószeg halott különösképpen. A magam részéről például hajlandó volnék a koporsószeget tekinteni a leghalottabbnak minden forgalomban levő vasárú között. De hát őseink bölcsessége bujkál ebben a hasonlatban; vége lenne az országnak, ha szentségtörő kézzel megzavarnám. Legyen szabad tehát nyomatékosan ismételnem, hogy Marley halott volt, akár az ajtószeg.
Tudta-e Scrooge, hogy meghalt? Hát persze hogy tudta. Hogy is ne tudta volna? Scrooge meg ő üzlettársak voltak, nem is tudom, hány esztendeig. Scrooge volt végrendeletének egyetlen végrehajtója, vagyonának egyetlen kezelője, egyetlen állandó meghatalmazottja, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És még Scrooge-ot sem verte le rettentően a szomorú esemény; sőt, mivelhogy ő még a temetés napján is kitűnő üzletember maradt, egy jó alkuval ünnepelte meg a gyászesetet.
Marley temetéséről eszembe jut, hogy honnan indultam ki. Kétségtelen, hogy Marley meghalt. Ezt határozottan meg kell érteni, különben semmi csudálatos dolog nem sülhet ki abból a történetből, amelyet el akarok mondani. Ha nem volnánk tökéletesen meggyőződve arról, hogy Hamlet apja meghalt már a darab kezdete előtt, akkor semmi különös nem volna abban, hogy a keleti szélben éjszakai sétát tesz tulajdon bástyáin, mint ahogy napnyugta után bármely más középkorú úriember is sétál meggondolatlanul valami szellős helyen (teszem, a Szent Pál székesegyház terén), hogy a szó szoros értelmében kővé meressze gyönge lelkű fiát.
Scrooge sohasem mázoltatta be az öreg Marley nevét. Az üzlet ajtaja fölött évek múlva is ezt lehetett olvasni: Scrooge és Marley. A céget így ismerték. Új üzletfelek némelykor Scrooge-nak szólították Scrooge-ot, máskor meg Marleynak, de Scrooge mind a két névről értett. Mindegy volt neki.
Hej, ez a Scrooge! Hét bőrt tudott lenyúzni mindenkiről! Zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös volt! Kemény és éles, mint a kovakő, amelyből acél még nem csiholt soha nagylelkű szikrát: titkolózó, zárkózott és magának élő, akárcsak az osztriga. A benne lakozó hideg megfagyasztotta öreg vonásait, pirosra csípte hegyes orrát, összeaszalta arcát, merevvé tette járását; vörösre festette szemét, vékony ajkait meg kékre, és durván csikordult meg érdes hangjában is. Fagyos zúzmara lepte be fejét, szemöldökét, borostás állát. Ez a hidegség elkísérte mindenüvé; kánikulában is jégbe hűtötte irodáját, és karácsonykor sem tette egy fokkal sem langyosabbá.
Hideg vagy meleg idő nemigen hatott Scrooge-ra. Meleg fel nem hevítette, tél meg nem borzongatta. Fúvó szél nem volt csípősebb, hulló hó nem könyörtelenebb, sem záporeső hajthatatlanabb, mint Scrooge. A rossz idő nem fogott ki rajta. A legnagyobb eső, hó, jég, dara csak egyetlenegy dologgal büszkélkedhetett, amiben különb volt nála. Ezek gyakran adtak "sokat a jóból" - Scrooge soha.
Soha senki sem állította meg az utcán, hogy örvendező pillantással így szóljon hozzá: - Hogy van, kedves Scrooge? Mikor jön el hozzám? - Koldus nem kért tőle soha alamizsnát, gyerekek nem kérdezték meg, hogy hány az óra, és senki fia-lánya soha életében nem tudakolta Scrooge-tól, hogy merre van az út ide vagy oda. Még a vakok kutyái is mintha ismerték volna: mikor jönni látták, kapu alá vagy udvarba ráncigálták gazdájukat, aztán farkukat csóválták, mintha azt mondták volna: "vak gazdám, jobb, ha egyáltalán nincs szeme az embernek, mint hogyha ilyen gonosz szeme van!"
De bánta is ezt Scrooge! Éppen ez kellett neki. Utat vágni magának az élet zsúfolt ösvényein, minden emberi rokon érzést figyelmeztetve, hogy kellő távolságban maradjon tőle - ez volt az, amit a hozzáértők úgy fejeztek ki: ez kell Scrooge-nak.
Egyszer - az évnek valamennyi áldott napja közül éppen karácsony estéjén - a vén Scrooge szorgoskodva ült az irodájában. Hideg, zord, harapós idő volt s még hozzá ködös is: hallhatta, amint odakünn az udvaron zihálva járnak-kelnek az emberek, mellüket csapkodják és nagyokat toppantanak a kockakövekre, hogy fölmelegítsék a lábukat. A toronyórák csak az imént ütötték el a hármat, de már egészen sötét volt - ki sem világosodott egész nap -, és gyertyák lobogtak a szomszéd irodák ablakaiban, mint megannyi vöröses folt a megmarkolható, barna levegőben. Minden résen, minden kulcslyukon beszivárgott a köd, odakünn pedig úgy megsűrűsödött, hogy bár az udvar a legszűkebbek közé tartozott, a szemközt levő házak puszta árnyéknak látszottak. Amint a szennyes köd leszállt, és sötétbe borított mindent, szinte azt gondolhatta az ember, hogy a Természet valahol itt lakik a közelben..
|
