Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/76821
|
2004. december 24.
"A szellem keze fogásának, bár oly gyöngéd volt, mint egy asszony keze, nem lehetett ellenállni. Fölkelt: de amint észrevette, hogy a szellem az ablak felé indul, könyörögve kapaszkodott a köntösébe.
- Én halandó, esendő ember vagyok - védekezett -, és lebukom.
- Engedd csak, hogy itt megérintselek, ez nagyobb dolgokban is segít! - és a szellem Scrooge szívére tette a kezét.
Amint e szavakat kimondta, áthatoltak a falon, s kint álltak a nyílt országúton; jobbra-balra szabad mező terült el. A város eltűnt. Nyoma se látszott. Vele együtt eltűnt a sötétség és a köd is, mert világos, hideg téli nap volt s a föld havas körös-körül.
- Uram Isten! - mondta Scrooge, összekulcsolva kezét, amint körülnézett. - Hiszen itt nevelkedtem! Itt töltöttem gyermekkoromat!
A szellem szelíden nézett rá. Gyöngéd érintését, bár könnyű volt, s csak egy pillanatig tartott, mintha még most is érezte volna az öregember. Érezte, hogy ezer illat szállong a levegőben, és mindegyik ezer gondolattal, réges-régen elfelejtett reményekkel, örömökkel, gondokkal volt tele.
- Reszket az ajkad - mondta a szellem. - És mi az az arcodon?
Scrooge szokatlanul elfogódott hangon azt mormogta, hogy valami pörsenés; és kérte a szellemet, hogy vezesse, ahová akarja.
- Emlékszel az útra? - kérdezte a szellem.
- De mennyire emlékszem! - kiáltotta hevesen Scrooge - bekötött szemmel is eljárnék rajta!
- Különös, hogy oly sok esztendőn át megfeledkeztél róla - jegyezte meg a szellem. - Gyerünk tovább.
Tovább mentek az úton. Scrooge ráismert minden kapura, cövekre, fára; végre feltűnt a távolban egy kis mezőváros, hídjával, templomával, kanyargó folyójával. Most néhány bozontos póni ügetett feléjük; hátukon fiúk, s ezek átkiabáltak más fiúknak, akik gazdaemberek-hajtotta könnyű falusi kocsikon és szekereken ültek. Ezek a fiúk mind széles jókedvükben voltak, és addig kiáltoztak egymásra, míg csak a tágas mezők úgy meg nem teltek vidám muzsikával, hogy a csípős levegő is kacagott a hallatára.
- Ezek csak az elmúlt dolgok árnyai - mondta a szellem. - Nem tudnak rólunk.
A vidám utasok közelebb értek; s amint közeledtek, Scrooge megismerte és megnevezte valamennyit. Miért volt oly mérhetetlenül boldog, hogy láthatja őket? Miért csillogott hideg szeme, miért ugrált a szíve, mikor elhaladtak mellette? Miért töltötte el az öröm annak hallatára, hogy víg karácsonyt kívánnak egymásnak, mikor keresztutakhoz, mellékutakhoz érve, ki-ki a maga otthona felé igyekszik? Mi volt Scrooge-nak a víg karácsony? Badarság! Mi hasznát vette valaha is?
- Az iskolából még nem távozott el mindenki - mondta a szellem. - Ott van még egy magános gyerek, akiről a barátai megfeledkeztek.
Scrooge azt mondta, hogy ismeri. És zokogott.
Leértek a főútról egy olyan utcába, melyre Scrooge jól emlékezett, s hamarosan eljutottak egy komor, vöröstéglás épülethez, amelynek tetején szélkakast hordó kis kupola volt, s abban csengettyű lógott. Nagy ház volt, de elmúlt gazdagságra vallott; mert a tágas melléképületeket nemigen használták, a falaik nedvesek, mohosak voltak, ablakaik betörtek, kapuik kidőltek. Baromfi kotyogott, páváskodott az istállókban; a kocsiszíneket, fészereket pedig benőtte a fű. Odabent sem maradt meg több a régi dicsőségből; mert amint beléptek a rideg előcsarnokba, és végignéztek egy sereg szoba nyitott ajtaján: szegényes berendezésűnek, hidegnek, csupasznak látszott valamennyi. Földszag terjengett a levegőben, fagyosan kopár volt az egész hely, és valahogy összekapcsolódott az ember agyában a gyertyavilágnál való gyakori fölkeléssel s a nem túlságosan sok evéssel.
A szellem és Scrooge keresztülmentek az előcsarnokon a ház végében levő ajtó felé. Az kinyílt előttük, és hosszú, csupasz, szomorú szobát tárt fel, amelyet még csupaszabbnak mutatott néhány sor sima fenyőfa-pad és asztal. Egyik mellett egy magányos fiú olvasott, közel a gyöngén égő tűzhöz; és Scrooge leült egy padba, és sírva nézte szegény, elfelejtett, egykori énjét.
A háznak minden lappangó visszhangja, a faburkolat mögött cincogó, rágcsáló egerek, a félig fölengedett ereszcsatornából a szomorú hátsó udvarra hulló vízcsöppek, egy magányos nyárfa kopasz ágai közt felhangzó sóhajok, egy üres kamra ajtajának lomha ki-be csapódása - még a tűz pattogása is -, mind, mind ellágyító hatással hullott Scrooge szívére, és szabadabb utat engedett könnyeinek.
A szellem megérintette karját, és rámutatott ifjabbik énjére, aki figyelmesen olvasott. Hirtelen egy idegen öltözetű ember állt meg az ablak előtt: csodálatos módon valószerű, határozottan kivehető alak volt; övében fejszét hordott, és kantárszárán vezetett egy fával megrakott szamarat.
- Ni, hiszen ez Ali Baba! - kiáltott fel elragadtatva Scrooge. - Az a drága, öreg, becsületes Ali Baba! Igen, igen, tudom. Egy karácsonyestén jött el legelőször, éppen így, mikor azt a magányos gyermeket egyedül hagyták itt. Szegény fiú! És Valentine - mondta Scrooge -, meg az ő vad bátyja, Orson; itt jönnek ők is!"
|
