Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/149004
|
2008-03-29 (csak elgondolkodtam)
Néha elcsodálkozom.
Nem néha, sokszor.
Mindenféléken.
Furcsa és hihetetlen dolgokon, szokatlanságokon.
Amik számomra érthetetlenek.
Tulajdonképpen sokszor ezek nem is érthetetlen dolgok.
Most például azon csodálkozom, hogy érthetetlennek tartok valamit. Ami azért furcsa, mert ha nem is érthető, de nem is érthetetlen dologról van szó. Mégsincsen magyarázat. És nem értem, miért.
Talán túl sokat gondolkodom.
Néha lényegtelen dolgokról.
Nem néha. Sokszor. Jópárszor. Épp elégszer.
És csak nem jövök rá, mi lehet az oka.
És nem is egyedül!
Vagyis épp, hogy egyedül. De nem.
Mondanám, hogy elég itt, ha én értem... De nem értem én sem. Vagyis értem! Szóval, azt értem, hogy mit nem értek, hogy miért nem értem.
Igen, így már világos. No, azért még nem minden és nem egészen. De valami azért mégiscsak! :)
Dereng.
Hogy miért nem... :(
És mondanám, hogy megfelelő, de már nem vagyok biztos ebben sem.
Most egy órára sötétbe burkolózom. Eloltom a villanyt, kikapcsolom az elektronikát. Kikapcsolom az elosztót is. Meggyújtok egy szál gyertyát és nézem csak a lángot. Megpróbálom kitalálni, mire gondol. Aztán cserélünk. :) Elbeszélgetünk, erről-arról, énekelünk is talán! És mosolygunk egymásra. Csak úgy, hogy már azon fogunk mosolyogni, hogy mosolygunk, és ez abbahagyhatalan lesz, mígnem nevetőgörcsöt fogunk kapni. (v.ö. Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve)
Egy szál gyertyából két kis mécses maradék lett. Kiégtek, mint egy rosszkor született, koravén művész. Néztem őket, ők néztek engem, néztük egymást és mosolyogva gondolkodtunk, milyen furán nézhetünk ki így. Két kis láng és én. Pislákoltak, kicsiny fényüknél eljátszottam néhány darabot, altfurulyán, azután visszatértem hozzájuk, de már nem csak egymást néztük. Néztük az árnyékokat. Táncoltak az árnyékok, fülükben talán még visszhangoztak az imént hallott szonáták. Néztük a képeket. Nekem eszembe jutott sokminden. Legjobb barátaink közül Kocsisék, kikkel közös képünket megvilágította a parányi tűz, de közös életünket, az együtt töltött éveket, hónapokat, nyarakat, teleket, napokat, estéket, órákat csak az én emlékezetem tudta megvilágítani. A sok tábort (Hatvan, Szegvár, Balatonfüred, Szálka, Biharnagybajom, Tokod, Boldogkőváralja, Tiszaalpár, Visegrád, Gyimesközéplok), ahol együtt jártunk, a kirándulásokat (Rókahegy, Nagykevély, Vadállókövek-Prédikálószék, Holdvilág-árok, Rám-szakadék, Mogyoróhegy), az egymásnál alvást, a gyerekcseréket (Csillaghegy-Békásmegyer), a Balatont (Almádi, Szántód, Tihany), az előadásokat (színház, néptánc antológia, Juhász Zoli bácsi...), múzeumokat, kiállításokat, amikre együtt mentünk el, táncházat Pilisborosjenőn, Olaszországot.
Az osztályom és egy örökzenekar, kik megöregedtek, vagy még arra sem volt idejük, hogy megöregedjenek, vagy megpróbálnak még mindig fiatalok maradni. Eszembe jut Szabó Lőrinc, s hogy "Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
Kína mondja: a Tízezer Dolog,
az Egész Élet. Napfény, hópehely.
Nőkből, lányokból még egy tízezer.
Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
Tízezer álom, vers és gondolat.
A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
a lélek. A bors keresztmetszete.
Repülőgépről Svájcra nézni le.
Egy távolodó csónak. Meduzák
Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
a börtönből. Kislányom mosolya.
Az igazság. A régi Korcula.
Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
Tíz fényévem a Sziriusz felé...
Nem, nem, így a leltár is töredék:
Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!"
És Sylwia, kinek régen írtam már, mert nehezen találom a megfelelő angol szavakat, kivel egyszer találkoztam (egy hétig együtt voltunk minden nap), egy csodálatos nyáron, Dziwnówban, ahová visszavágyunk évről évre Idával, Jaksival, s nem adjuk föl: ha már felnőttek leszünk valamennyien, teszünk egy körutazást Legyelországban. És találkozunk ifjú barátnőmmel ismét. És útközben megint elbeszélgetünk arról, vajon a Balti tengerben valóban vannak-e cápák, s tényleg olyan hideg-e. Nem emlékszünk, hogy olyan nagyon hideg lett volna, lehet, hogy az volt, de nem akartunk tudomást venni róla -akkor sem. Eszünkbe jut majd minden, kamaszkorom első buborékfújója, amit tán 2 złoty-ért vettem, lehet, volt az 2,5 is. És a sok vattacukor, amit ettünk, hiszen hol lehet ma (vagy hol lehetett akkor) 60-100 Ft értékben vattacukrot enni? És eszünkbe jut a sok étel, ami tele volt kaporral. És a csokis ostyák, amiket az ebédhez kaptunk és én sosem ettem meg, eltettem, gyűjtöttem. Ínségesebb időkre (talán számítottam rá, hogy ha az odafelé út 23 órás volt, visszafelé is eltévedhetünk, s akkor még jól jöhet...)? Kóstolóba a családnak (mint azt a kb. két kiló Krówkát, amit hoztunk -de finom volt! kívül omlós, belül folyós!)? Vagy egyszerűen csak itthon szerettem volna megenni, ahol senki másnak nem volt ilyen édessége! :) Még most is megvan belőlük pár szelet és néhány szem karamell is. És a pénztárcámban kabalából, a Lengyelorzság iránti szeretetből egy, talán az első elfogyasztott Krówka csomagolása. Ott a helye. A részem, én az övé.
És eszembe jut még a tábor, ahol annyi minden történt az utóbbi nyolc évben. Szakadt sátrak, vihar, beázás, kánikula, pingpong, a lányokból toborzott foci csapatom, a baseball, bob, kirándulás, Visegrád, Nagymaros, Kisoroszi, Zebegény, Esztergom, Dömös. Annyi minden, hogy le sem lehet írni! Mert így csak szavak. S az érzést, az emlékeket, a sok asszociációt nem lehet mellé írni. Elmondani sem. Ott kellett lennünk. Valamennyiünknek. Vigának, Viktornak, Mercinek, a régi barátnőimnek, Dórinak, Idának, Zsónak, és barátaimnak, Andrisnak, Olivérnek. Az újaknak, Bonyinak, Pinyőnek, Janinak, Jennynek, Csicsinek, Adélnak, Simonnak, Máténak, Zrupinak, SDnek, kik talán nem is annyira barátaim, mint amennyire összekötnek az évek. Meg mégsem tagadhatom őket. Mert vannak, ott voltak. Mind ott voltunk. És most búcsúzunk, talán még az sem sikerül. Nem lesz több. Ez ideji az utolsó. És elképzelni sem tudom, hogy ne egyek a részese, pedig lehet, hogy nem leszek. Ez szomorú. Fájdalmas. Minden évnek ez volt az értelme. És nem lesz több értelem? Nem szabad csüggedni! Újat kell találni valami pótolhatatlan helyébe...
Az egyik mécses ellobbant, a láng belefulladt a megolvadt és el nem párolgott viasztócsába. Kettesben maradtunk a másikkal és búcsúzóul a halottnak elpengettem a gitáron, amit csak tudtam fejből, a sötétben. S véleményt ugyan már nem mondott, de magam előtt, ha becsukom a szemem, most is látom boldog-szomorú kis lobogását.
|
