Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/149004
|
2008-04-10
Hogy' lehet, hogy egyik órában még fut, még ugrik, a következőben pedig csaknem mozdulatlanul fekszik, épp csak az oldala emelkedik és süllyed, ahogyan lélegzik?!
És Balambér?! Ő miért nem bújik elő napok óta? Miért? Semmi reakció a vízre, pedig úgy szereti! Nem értem.
Mi történik itt? Először a nyuszi, kinek még neve sem volt. Balambér is túl fiatal. Ennyit aludnának a csigák? És Tücsök, mi van vele? Még csak másfél éves lesz...(és akkor felfelé "kerekítettem"...)
Állt ott egy darabik. Próbálta felébreszteni, de már nem lehetett. Eszméletlenül lélgezett addigra és nem tudott segíteni neki. Enyhíteni. Csak abban reménykedik utólag, hogy nem érezte már. Szörnyű érzés volt látni az üvegen keresztül az apró test tehetetlen küzdelmét az ismeretlen ellen.
Hiába. Mert mindenkit utólér. Előbb vagy utóbb. Egyszer. Most. Meghalt. És a csiga még most is a föld alatt van. Nem mozdul. Napok óta. És aggódik miatta is. Nem érti, miért? Hirtelen, váratlan. Nincsen magyarázat.
Ma (tulajdonképpen kozmikus véletlen, hogy éppen ma) olvasta Szabó Magda Für Elise-ében a következőket és arra jutott, az Úr a gyászt is próbáltatja velünk. Elveszíteni egy számunkra fontos, bár kicsi életet. A még fontosabbak és a nagyok próbája ez. Jablonczay Lenke ezt úgy nevezte, ELŐHALÁL.
" - Ez még csak egy előhalál - hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. - Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrődet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem >>élő<<, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?"
És Magdolna érthette. Mosolyogva kezetrázott az elmúlással és az utolsó mozdulattal, ha nem is becsukta, de ellapozta a könyvet, mikor tavaly meghalt.
Egy írónő, aki túlélt mindenkit, akit szeretett, az írónő, akinek méltóbb halála nem lehetett volna, minthogy olvasás közben hagyja el a világot azzal a bizonyos utolsó, immáron fájdalommentes halállal.
|
