Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/323567
|
2010-09-18
Konban wa~!
今晩 ハ~!
Bocsi, annyira sunyi vok, de mindig így sikerül, a nagy jelenet előtt most is elhúztam a dolgokat, tudhattam volna, hiszen már egyszer eljátszottam... Kell azért az előkészítés, én rájöttem, és én mindig csak úgy, mint mikor játszunk, úgy elgondolom, mi hogyan fog történni, és nem gondolok rá, hogy az leírva sokkal több, mint csak szimplán fejben lejátszva, arról nem is beszélve, hogy mire az összefüggéseket tisztázom, meg minden momentum a helyére kerül, persze hogy eltelik közbe egy fejezet... :D
úgyhogy sztem most fel is rakom a kövit, ha már tnap megírtam, merthogy ugye el van már kezdve az utána lévő is, és akkor kettő lesz, az meg uyge nem jó... B*zdmeg mennyit tok pofázni ">____________________>
14#
- Nem tudom, mi baja az ütve-fúrónak, apa, hónapok óta nem voltam nálatok, azt se tudtam, hogy az még megvan…! – magyarázta Dunch telefonon keresztül, igencsak kómás állapotban, mivel a drágalátos édesapja azzal ébresztette, hogy nem működik az ütve-fúrója, és nem tudja, mit kell vele csinálni. – Vidd el szereltetni, én innen nem tudok vele mit csinálni… - mondta fáradtan, mivel nagyon nem volt ínyére, hogy hajnalok hajnalán, jelen esetben délelőttök délelőttjén, tekintve, hogy már fél 11 volt, álmából felébresztik és ilyenekkel zaklatják. – Egyáltalán bedugtad a konnektorba? – kérdezte, mert az apja hozzáértéséből már azt sem vette biztosra, hogy az megtörtént. – Működik? De jó, örülök… Na de most le kell tennem, mert… hívnak a másikon! Sore ja, majd valamikor beugrok… - tette le a telefont, sóhajtott egy nagyot, aztán visszadőlt az ágyára. - Milyen nap van? – kiáltott fel hirtelen, mert emlékezett rá, hogy a koncert vasárnap lesz, és nem lett volna szerencsés elkésni onnan. Ránézett az éjjeliszekrényén lévő digitális órára, ami ’doyoubi’-t mutatott, így megnyugodott. Teljesen összefolytak neki az elmúlt két hét napjai. Nagyon elszaladt ez az idő, pedig az elején azt hitte, alig tud majd mit kezdeni magával, olyan lassan fog telni… Csak azokra a napokra emlékezett, amikor történt valami nevezetes… A legelső nap, azzal a Kenzo-féle jelenettel. A múlt hét kedd-szerda, mikor meg lehetett fagyni a próbateremben a Ryuuji és Tatsurou között terpeszkedő jégtömbtől. A csütörtöki fotózás, amelyikről sikeresen lenyúlta azt a mellényt… helyesebben addig könyörgött a ruhákat biztosító cég kirendelt alkalmazottjának, míg egy csekély összeg ellenében elhozhatta a premier előtt álló kollekció bónusz-darabját… Aztán a péntek. A péntek mozgalmas volt. Mozgalmasabb volt, mint az összes többi együttvéve. Az volt az a nap, mikor széjjel próbálták az agyukat. Akkor váltott az Északi-sarkköri időjárás hirtelen egyenlítőire bizonyos személyek miatt. És volt még valami… Már éppen visszaaludt volna a hosszas elmélkedés hatására, mikor eszébe jutott az előző napon történt esemény… A fogadás! Fogadtak Hiroto-val! – nagyot nyelt a gondolatra, az álom pedig egyetlen pillanat alatt elhagyta a pilláit. Gyorsan csinálnia kell valamit! Meg kell tudnia, melyikük nyert! Most, hogy így belegondolt, nem is tudta volna eldönteni, melyik alternatíva lenne rosszabb… Ha ő nyer, Hiroto-nak be kell ugrania a közönségbe, ami nem éppen egy kellemes élmény… akár el is törhet valamije, de minimum letépik róla a ruhát… Mondjuk, a ruhátlan Hiroto látványába éppen nem halt volna bele… csak éppen jobban szerette volna saját kezűleg kivitelezni… és itt a bökkenő: Az még hagyján lett volna, ha lefekszik vele, de… ő nem akart alul lenni! Gyengébb pillanataiban voltak néha fantáziái a másikról, de valahogy mindig saját magát képzelte fölülre. Nehezen tudta elképzelni, hogy a szőkeség támadja le őt, aki ráadásul sokkal alacsonyabb nála, ő harapja véresre az ajkait, az ő keze nyomán szakadjanak szanaszét a ruhái, ő lökje az ágyra, ő másszon fölé és ő élvezzen el benne, nem pedig fordítva. Habár, egészen jól sikerült kis gondolatmenet ez – futott végig az agyán, miközben ajkaira elégedett mosoly kúszott – nem is olyan rossz, így végiggondolva… De azért mégiscsak jobb lenne fölülről szemlélni az eseményeket. Vagy nem csak szemlélni… - Most, hogy ezt is tisztázta, azaz nem tisztázott semmit, de legalább megpróbálta, tehát a lelke megnyugodott, úgy döntött, ideje lenne kezdeni valamit a napjával. Felkelt az ágyból, kiment a konyhába reggelizni, aztán a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy rendbe szedje magát. Mikor elkészült, és a lakás is rendben volt, már nagyon furdalta a kíváncsiság, úgyhogy úgy döntött, felhívja Tatsurou-t, és megtudakolja az ’ítéletet’.
- Mi vihetett rá szombat délután, hogy rám pazarold az értékes idődet? – mondta köszönés helyett Tatsurou a telefonba, mivel, mióta egy bandában voltak, össz-vissz kétszer beszélt Dunch-csal telefonon, ezért meglepőnek találta a hívást.
- Ki az? – nézett rá Ryuuji kérdőn, mert el nem tudta képzelni, kivel lehet ilyen kivételesen kedves a másik.
- Dunch! – válaszolta az idősebb, eltakarva a készülék mikrofonját a kezével.
Ryuuji a szája elé kapta a kezét, úgy kezdett kuncogni.
- Azt fogja megkérdezni, melyikünk volt a seme… - jelentette ki tárgyilagosan.
- Nem, Dunch, ezt nem fogom elárulni… ne is álmodj róla! Különben is, minek az neked, hogy melyikünk van fölül?! Ihletet merítesz, vagy mi?! Még egy ekkora idiótát…! – azzal ingerülten kinyomta a telefont, és a kanapé egy távolabbi pontjára száműzte. – Honnan tudtad? – kérdezte mostmár higgadtabban Ryuuji-tól.
- Reggel, mikor te még aludtál, felhívott Hiroto ugyanezzel… fogadtak Dunch-csal, hogy melyikőnk a seme. De én sem mondtam neki semmit…
- Ezek ketten mekkora hülyék…! – fogta a fejét az idősebb. – Kíváncsi lennék, melyikük tippelt rád… jó fantáziája lehet. – vigyorgott a másikra önelégülten.
- Ezért még kapni fogsz…! – válaszolta a fiatalabb hasonló módon, miközben végignyalt felső ajkán. Tatsurou előhalászta a telefonját a párnák alól, ahová sikerült dobnia, és tárcsázta a legutóbbi számot.
- Moshi-moshi!
- Ano… szia Dunch, csak azt szerettem volna közölni, hogy Hiroto-nak sem mondtuk el…
- Tényleg? És… miért nem?
- Amiért neked sem, te… nem mondom ki amit akartam, jó? – mondta dorgálóan az énekes, és a másik egyszerre több alternatívát is fel tudott volna sorolni a mondat befejezésére, úgyhogy inkább úgy döntött, nem lenne szerencsés összeveszni Tatsurou-val.
- Oké, oké, bocs, hogy megkérdeztem… tényleg elég hülye kérdés…
- Az óvodában lenne a helyetek… mind a kettőtöknek! Tudsz róla?
- Mondták már… - mosolyodott el a basszeros, kicsit szégyellve is magát, mert belegondolva ő sem venné jó néven, ha fogadnának rá, aztán még faggatnák is.
- Azért sok szerencsét a fogadásotokhoz…
- Jó vége már nem lesz, tökmindegy, hogy sül el… mormogta Dunch az orra alatt, de a másik így is meghallotta a vonal másik végén.
- Hidd el, jobban fog elsülni, mint ahogy gondolnád… Na, majd a koncerten találkozunk!
- Akkor ott… Szia! – azzal lerakta a telefont.
Mit érthetett ez alatt az utolsó alatt Tatsurou? Pont úgy hangzott, mintha tudná… de az nem lehet, még Mizuki se tudja, mi a tét, pedig ő szentesítette a fogadásukat… Mindegy, hogyha az énekes tudna is róla, az sem változtatna semmin…
nah ez lett a 14-es, már el van kezdve a 15, abban garantáltan lesz yaoi, mivel már ott tartok, hogy azt is elkezdtem XD a problémám igazság szerint az, hogy félek, hogy sablonos lesz, pont olyan mint az első, és igyekszem elkerülni, de úgy érzem, csak még jobban nekitaszítom magam a saját elmém szabta határoknak... [amellett persze, hogy apámnak nincs jobb dolga, és kint ül a kanapén, én meg fosok, hogy látja XD]
nah Sayounara minna ^^
さようなら 皆 ^^
|
