Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/323567
|
2010-12-10
Amint mondtam...
Libra
A szemeim az éjszaka közepén pattannak ki. Megint azt álmodtam. Talán egy hónapja kezdődött. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán kb. egy hét múlva visszatért. Ugyanaz az álom. Egy alakot látok lebegni a semmiben. Különös hatása van. Valami megfog benne… Néhány nappal később újra ez történt. Az alak közeledett felém. Vagyis, tulajdonképpen nem mozdult, én közeledtem hozzá. A ruhái sötétek, a kabátja egészen a térdéig ér. Fehér kesztyűi szinte világítanak a kék piszkos-sötét árnyalatai között. Lazán félrecsúszott kalapjának karimája árnyékba vonja az arcát. A haja majdnem leér a derekáig, hosszú, egyenes tincsekben omlik a vállára. Egyik keze szórakozottan játszik a sétabotjával. Az egész lényéből sugárzik a magabiztosság, az öntörvényűség, és a nyers elegancia. Az álmok sűrűsödtek, mostanra már megszakítás nélkül, minden nap őt látom. Néha eltűnik a semmiben, hogy aztán majd bárhol máshol felbukkanhasson. Néhányszor egészen közel jön hozzám, olyankor a tejfehér semmi légkörén követelőző fuvallat sodor végig. Minél közelebb ér hozzám, annál sötétebb lesz körülöttünk. Mire megérzem a teste melegét, ahogy egészen a fülemhez hajol, már vaksötét van. Suttog nekem. Amíg álmodok, tisztán hallom a szavait, de általában csak foszlányokra emlékszem. Látni akarom az arcát, de az olajos sötétségben az érzékeim cserbenhagynak. Ki akarom nyitni a szemem, de, ha kinyitom, felébredek. Most is ez történt…
Következő éjjel eldöntöm, hogy nem alszok majd el. Egyre stresszesebb vagyok ezektől az álmoktól… nem akarom még egyszer átélni. Hajnali 2 környékén hiába küzdök már a fáradtság ellen, hiába csinálok bármit annak érdekében, hogy a szemeim ne ragadjanak le, nem tehetek ellene, elragad az éjszaka.
- Ragadd meg a valóságot! Tartsd meg az erkölcsöd… - Eddig csak suttogott, sosem hallottam még a hangját. Kellemesen mély tónusú. Van benne egy alig észrevehető, rekedt él, ami kifejezetten szexivé teszi. - …lobbantsd fel a szívedben az igaz érzéseket… a saját mércéddel mérd az életed! A sötétben a saját árnyékod mögé bújsz… Hagyd abba! – szavai kétségbeesetten csengenek. - …ebben a világban az érzések csak koloncok! Ölj meg… szeretlek! – a hangja suttogássá halkul. Keze a vállamra csúszik, ujjai görcsösen szorítják a ruhám anyagát. Érzem a leheletét, amint végigperzseli a nyakam bőrét. Ezek szerint ő lát a sötétben… Fel akarom nyitni a szemem, de mégsem teszem. Ezelőtt még eddig sem jutottam el, mindig hamarabb felébredtem. Most nem fogom kinyitni a szemem! – Ragadd meg a vágyaidat! Takard el az erkölcstelenséget… Ha a szívedben igazi a szeretet, a benned élő szent boldog lehet majd… - az érintése elhalványul rajtam. Megint szertefoszlik, a teste melegét a dühösen fújtató szél hűvöse váltja fel. Fázni kezdek. – Te vagy a virág, mely szabadon termett. Rombold le a bástyákat, amik elzárják a fényt! - A hangja most közvetlenül a fülem mellől hallatszik. A hátam mögött áll, érzem a szíve dobbanását. A szavai majdnem kérlelően szakadnak a zsongó csendbe. A levegő, mintha le akarna dönteni a lábamról, kavarog körülöttünk. Hosszú, selymes tincsei az én vállamon folynak végig, néhány kósza szál az arcomat cirógatja, ahogy a vihar játszadozik a hajával. – A világ meghal… Csak a szél simogat már. Már csak a szél simogat… - az utolsó mondat közvetlenül előttem hangzik, érzem a lélegzetét az arcomon. A következő pillanatban ajkakat érzek az enyémekre simulni. Az égen villám csap keresztül, egy hatalmas dörrenés kíséretében. A szemeim a meglepetéstől nyitva maradnak. A felvillanó fényben a szemébe nézek. Az írisze olyan, mint az éjszaka. Feketén tátongó űr, mely túlvilágian csillog. Ajkai még mindig az enyémet csókolják, parázsló nyomot hagyva a bőrömön. A szemeim önkénytelenül lecsukódnak, mire felriadok. A szemhéjaim zaklatottan nyílnak fel, de amit a valóságban látok, megfagyasztja a vért az ereimben. Őt látom. Fölöttem térdel, fehér kesztyűs kezei a fejem mellett, az ágyon találnak támaszt. Sötét hajkoronája baldachinosan omlik a mellkasomra, miközben csókja szétfolyik az ajkamon. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és még éppen látom az álom-béli alakját, amint megfordul, majd a háta távolodni kezd, végül eltűnik a semmiben. Csukott szemmel érzem, ahogy ellöki magát az ágytól, és ajkait elszakítja tőlem. Mire ismét felnyitom a pilláimat, már csak a szellőt érzem, ami a lendülete után hátramaradt. Oldalt fordulok. A tenyere nyoma még ott van a matracon. Végigsimítom. Még őrzi a teste melegét. Sóhajtok. Ez most más volt, mint az eddigiek. Felnevetek. Végül is, miben lett volna más…? Semmi nem történt, mindössze megcsókolt álmomban, majd alatta ébredtem, amint az ágyamon térdelve birtokba vette az ajkaimat… semmi különös. Bárkivel megeshet.
Másnap semmire nem vagyok képes koncentrálni. Szerencsére nem próbával kezdünk, előtte van egy bő órás értekezlet, így nem olyan szembetűnő, hogy csak testben vagyok jelen. Üres tekintettel bámulom a menedzsmentet, amint a következő turné programjait lengeti az orrunk előtt, de egyetlen szavát sem vagyok képes felfogni. Az éjszakán jár az eszem. Ezek szerint az álmaim valójában nem álmok, hanem víziók. Vajon mit akar tőlem? Bármire is kér, én nem tudom megtenni. Én… nem tudom megmenteni a világot. Fáj a fejem. Olyan látványosan szenvedek, hogy Miya-nak megesik rajtam a szíve, és a megbeszélés végeztével úgy dönt, nem tart próbát. Csak átnézzük a kottákat, amiket én sikeresen elfelejtettem felhozni, tekintve, hogy reggel sem voltam egészen magamnál. Ami, persze nem csak az elégtelen mennyiségű alvás miatt van. De mindegy is, úgysem néztem bele egyikbe sem, így nem nagyon tudnék beleszólni, mit hogyan változtassunk.
Mikor hazaérek, rendelek valami kaját. A séf ajánlatát kértem, valami francia ételt, aminek a nevét sem tudom rendesen kiejteni, így fogalmam sincs róla, mit is vacsorázok pontosan. Mindenesetre nem rossz. Lezuhanyzok, aztán – a korai időpont ellenére – erőt vesz rajtam a fáradtság, így lefekszek aludni. Nem foglalkozok vele, mi lesz ma éjszaka, túl fáradt vagyok most ahhoz, hogy aggódjak rajta. Olyan úgysincs, hogy nem lesz sehogy…
Álmomban ismét a semmiben sétálok. Illetve, egészen pontosan a semmiben fekszek. Mondhatni lebegek, de még sincs meg az érzés, hogy nincs semmi a hátam alatt.
- Az élet – a csoda a sötétségben. Nem látsz semmit – halott vagy! – Fejjel lefelé hajol le hozzám. Dühösen ejti a szavakat, amik szinte vádlón csapódnak az arcomba. - A halál a vég, nem a kezdet! Ezért van szükség a fényre… Életed egy villanással kiég, s megvalósíthatod a ragyogást. Bizonyíts! – lök egyet a mellkasomon, mire zuhanni kezdek. A semmiben úgy érzem, egy helyben lebegek, de a mellettem süvítő szél vészjóslóan susog a fülembe, mintha azt mondaná: Vége! Tehetetlennek érzem magam. Nem tudom megtenni, amit kíván tőlem. Nem tudok bizonyítani… túl kevés vagyok! Zuhanok, le a semmibe, ki tudja, megállok-e egyáltalán. Lehunyom a szemem. Várok. Nem érdekel, mi következik. Már kezdem úgy érezni, örökre így hullok majd, mikor hirtelen megállok. Nem a földre, vagy a semmire – Isten tudja, hogy hívják ezt itt – estem. Érzem, hogy nincs semmi bajom. Egy kar a hátamat tartja, egy pedig a térdhajlatom alatt fonódik át. Az ölébe zuhantam. Felnyitom a pilláimat. A kalapja árnyékot vet az arcára, így nem nézhetek a szemébe. Lefektet a semmibe. A fejem mellé térdel, tincsei ismét az arcomat cirógatják. – Az életed értelme itt és most van. Egyszer te is meghalsz… Mit tehetnék érted? – ujjait végigfuttatja az ajkaimon, majd az államon. Kezei lecsúsznak a teste mellé. Egy darabig – bár nem láthatom, de érzem – engem néz, majd megrázza a fejét, felegyenesedik, és átlépve felettem, elindul a semmibe. Tudom, mi következik, így szándékosan felnyitom a szemeimet. Felülök az ágyamban, és még éppen látom, ahogy a kabátja és a haja utánalibben, mikor sarkon fordul az ajtóban. Amilyen gyorsan csak tudok, felugrok az ágyból, és utánarohanok. A folyosón még éppen elérem. Elkapom a csuklóját, és nem engedem továbbmenni. Megpróbálja kiszabadítani magát a szorításomból, de nem hagyom neki.
- Engedj el. – hátra sem fordul, továbbra is a föld felé fordítja a tekintetét. A hangja parancsoló. Erős lélekjelenlétre van szükségem, hogy ne tegyem meg, amit mondott.
- Nem. – nagyot nyelek, mielőtt kimondom, de szerencsére a hangom nem remeg meg.
- Eressz. – felém fordul. A hanghordozása nem tűr ellentmondást, de erőt veszek magamon, és nem engedem el a csuklóját. A kalap még mindig nem engedi, hogy lássam az arcát, de felemeli a fejét, így sötétbe boruló vonásai közül fenyegetőn villan elő a fémesen fekete szempár. Pont olyan magas, mint én, valamiért mégis kisebbnek érzem magam, ösztönösen felfelé nézek rá. A rémület hulláma végigfut rajtam, a szorításom enyhül, szaggatottan veszem a levegőt.
- Ki vagy te? – figyelmen kívül hagyom azt a tekintetet, amivel egész világokat lehetne igába dönteni. Már-már kapaszkodok a kezébe, csak, hogy össze ne essek, amíg a szemébe nézek.
- Az vagyok, ami te nem… - a szemöldököm összerándul a válaszától. Ezt most talán értenem kellene? Látva kérdő tekintetemet, kiszabadítja magát a karját markoló ujjaim közül – nincs nehéz dolga, már rég nem tartottam olyan erővel, hogy bármit is számítson. Felemeli a kezét, és fáradtan megdörzsöli a homlokát, majd sóhajtva egyet, a szoba felé indul. Nem az ágyamra ül le, az ablakhoz sétál, és a párkányra támaszkodik, úgy néz ki az éjszakába. Odasétálok hozzá, és a falnak dőlök mellette. Az arcát fürkészem. Legalábbis, azt a részét, amit láthatok, a kalapja kacéran lecsapott karimájától. A szája jobb sarkába – és a fél arcára is – dobókockák vannak festve. Jól állnak neki, ahogy minden szavánál félrehúzódnak egy picit, utat engedve a hangjának. Megfordul, mikor megérzi, hogy nézem, és félig ráül a párkányra, amire eddig támaszkodott. – Azokat a tulajdonságokat hordozom, amik benned nincsenek meg. – ettől még értetlenebb arccal nézek rá. A fél szemöldököm felszalad, jelezvén, hogy még mindig nem tiszta a dolog. – Minden embernek két fele van. Én vagyok a másik feled. – bólintok. Nem mondhatnám, hogy most jobban értem, de legalább a korábbi szavait megmagyarázta vele. – Hibát követtem el… - szinte bocsánatkérően nézek rá. Nevetséges, de, mintha én akarnék vezekelni, amiért ő hibázott. – Ne nézz így rám! – a hangjában ismét megjelenik a parancsoló él, de én egyszerűen nem tudok máshogy nézni rá. – Nem lett volna szabad megcsókolnom téged. Megbabonáztál… nem tudtam ellenállni a kísértésnek… - megrázza a fejét, és ismét a padlót kezdi nézni. Egy ideig szemezek a kalapjával, majd felemelem a kezem, és leveszem róla. Egy mozdulattal elhelyezem az ágyon, és visszafordulva felé, elégedetten szemlélem a művemet. Szemei dühösen villannak, de aztán arcán a pillanatnyi harag helyét átveszi a meglepetés. A szeme körül maszkra emlékeztető, sötét festés van, amitől tekintete borongóssá válik. A szemébe akarok nézni, de zavarnak a fekete foltok, így ujjaimmal megérintem a bőrét. Meglepve tapasztalom, hogy nincs rajta festék, de amint a bőröm az övét érinti, a tinta elkezd visszahúzódni, s az arca néhány pillanat múlva tiszta lesz. Mosolyogva figyeli a reakciómat, majd megszólal: - Te vagy az egyetlen ember, aki képes erre. – tárgyilagosan jelenti ki. – Te azt tehetsz velem, amit szeretnél… - kérdőn nézek rá. – Te vagy a másik felem.
- A dobókockák maradnak! – sietve vágom rá, nehogy itt nekem azokat is eltüntesse.
- Kívánságod számomra parancs… a tiéd vagyok. – kacér mosolya egyre szélesedik, ahogy kiejti a szavakat.
- Mit akarsz tőlem? – azért mégis érdekelne, hogyan is kellene tennem azt a nagy-nagy világmegváltást, amivel álmomban zaklatott engem… Végigfuttatja rajtam a tekintetét. A talpamtól egészen a fejem búbjáig végigmér, minden részletet tüzetesen megfigyel rajtam. Ajkai kacéran megrándulnak közben, de végül nem mond semmit. Ettől a sötéten fénylő szempártól zavarba jövök. Olyan átható… úgy érzem, a lelkembe lát, talán jobban ismer, mint én saját magamat.
- Te képes vagy változtatni… - nem értem, hogy hihet benne ennyire, ha még én sem hiszem. Nem válaszolok, csak megrázom a fejem. Most én fixírozom a padlót, amíg meg nem érzem az ujjait az állam alá nyúlni, hogy a fejemet felemelve arra kényszerítsen, hogy rá nézzek. – De igen. – a hangja nem tűr ellentmondást. Rá emelem a tekintetem. Tudja. Látom a szemében, hogy tudja, mit beszél. – Nem kell megváltanod a világot… elég, ha csak azokat változtatod meg, akiket szeretsz, vagy akik téged szeretnek. Ha boldog vagy, az kisugárzik a környezetedre is. A világ, a Föld, ahol élsz, a te lelkedet is tükrözi. Ha te meg tudod tenni, mindenki ráébredhet egyszer. Én tudom, milyen vagy, ismerem magamat, és tudom, hogy ami bennem nincs meg, az mind neked jutott. Hidd el, képes vagy rá… - Leengedi a kezét. A szavaitól megnyugszom. Már nem görcsölök azon, hogyan tehetem meg, amit kér. Ha ő tudja, hogy meg tudom tenni, akkor meg is tudom. Hiszek neki…
- Mi a neved?
- Tatsurou. – elmosolyodik a kérdésemet hallva. Nem lep meg, hogy nem különbözik a nevünk. Elvégre, ha ugyanazon ember két fele vagyunk, akkor ez normális… főleg ezek után, amiket a ma éjszaka alatt eddig hallottam tőle.
- Honnan jössz? – érdekel. Ő érdekel. Ismerni akarom. Kesernyésen elmosolyodik.
- A ti nyelvetekben talán egyetlen szó van, ami elég tisztán kifejezi a világot, ahol élek: naraku. – félig kérdőn, félig talán aggódóan nézek rá. – A mi világunk mocskos és korrupt. Az emberi lélek ott csak egy árucikk. Aki tisztességes, az nem látja át a rendszert, egy idő után belefásul, felőrlik a gépezet fogaskerekei… Ott vagy szolgálsz, és félsz, vagy arctalan lelkek árán jutsz a csúcsra. Ha elég sötét a lelked, hogy akkor is higgy a hazug eszmékben, ha te is tudod, hogy azok, mindent megkapsz, amit akarsz… A dolgok sokkal könnyebbek nálunk. A miénk egy alapvetően fiktív világ, sok mindent teremthetünk pusztán az elme erejével. De épp eleget is fizetünk érte…
- Miért nem maradhatsz itt? – megrázza a fejét.
- Volt, mikor az a világ is ilyen volt, mint ez. De az embereket megbűvölte az ördög, a pénz lett az istenük, és hiába lebegett a szemük előtt a kiút, mégis a sötétséget választották. Azon kívül – vezeti ismét rám a pillantását – most sem szabadna itt lennem. Nem lenne szabad beleavatkoznom a világodba…
- Akkor miért teszed?
- Nem akarom, hogy te is megtapasztald, amit én. Ez a bolygó… nem sokáig bírja már elviselni, amit műveltek vele. Ha ez az emberiség még időben ráébredne, hogyan változtasson, a Földetek nem jutna a miénk sorsára…
- Szerintem benned több van annál, mint ami belőlem kimaradt… - mellékesen jelentem ki. Nem is neki mondom, talán csak kicsúszik a számon. Elkerekedett szemekkel, meglepetten néz rám. – Ha képes vagy így szemlélni a világotokat, és a miénket, te nem tartozol oda… Álmomban megmentettél, emlékszel? – majdnem szemrehányóan nézek rá. Nem néz a szemembe, szinte összehúzza magát, alig látszik ki a kabátjából.
- Nem kellett volna, hogy elkapjalak. Már azzal is megszegtem jónéhány szabályt, amikor kapcsolatba léptem veled. Akkor sem lett volna szabad közbeavatkoznom. Hagynom kellett volna, hogy zuhanj, meg kellett volna várnom, míg magadtól fel nem ébredsz, vagy nem jössz rá, hogy akkor állsz meg, amikor akarsz, csak hinned kell benne. – rám néz, de tekintete nem az arcomra feszül, valahol a derekam magasságában megáll. Úgy döntök, ejtem a témát, nem akarom tovább zaklatni vele.
- A szemed körül a minták… hogyan tűntek el? – végre rám emeli a pillantását.
- Amint mondtam, a mi világunk fiktív világ. Így tudok eltűnni is, például. - Bólintok. Szóval ezért szívódott fel olyan gyorsan, hogy csak álmomban láthattam őt elmenni. – A külsőmet elviekben csak én tudom megváltoztatni, de mivel gyakorlatilag a te bőröd az enyém, a testem reagált az érintésedre. Azzal a szándékkal értél hozzám, hogy letöröld a festéket, ezért a kívánságodnak megfelelően eltűnt. – Nevetséges gondolat fogalmazódik meg a fejemben. Az érzelem majdnem kiül az arcomra is, de végül sikerül palástolnom a szám sarkában bujkáló mosolyt. „Miért nem vagyok még alatta?” Mióta belépett ide, szinte vágható kettőnk között a szexuális feszültség. Nem értem, hogy bírjuk még mindig egymás közelségét anélkül, hogy egymásnak esnénk… Amíg ez a gondolat végigfut az agyamon, észreveszek két festett karmot a nyakán, ahogy szégyenlősen megbújik a kabátja gallérja alatt, majd a folytatása eltűnik az anyag árnyékában. Közelebb lépek hozzá, bizonytalanul felemelem a kezem, és a gallérra simítom a tenyerem, miközben az arcát figyelem. Nem tudom, engedni fogja-e, amit tervezek, a sejtésem pedig nem alaptalan, mivel szemei már abban a pillanatban figyelmeztetően villannak, mikor az ujjaim elindulnak a ruhája felé. Lassan kezdem lecsúsztatni a válláról a kabátot. Nincs rajta ing, az anyag egyenként fedi fel előttem a kulcscsontját, a vállát, végül pedig az egész felsőtestét, ahogy fokozatosan lesimítom róla. Közben végig a szemébe nézek, amely fürkészőn fúródik az enyémbe. A pilláim megremegnek, mikor a kabátja suhogva a lábaihoz hull, meglebbentve a tincseit. Elszakítom tekintetem az íriszeitől, amik szinte magukba rántottak sötét izzásukkal, amíg rájuk függesztettem pillantásomat. Végignézek rajta. A teste, mint rajta minden más is, hosszú és vékony. Izmai a hasán kidomborodnak a gyér éjjeli fényben fehéren fénylő bőre alól. A karmokhoz tartozó sárkány szinte az egész felsőtestét elfoglalja. Tekergőző teste girbe-gurba hurkokban fut végig a mellkasán, és a hasa felső részén. Egyik szárnya a kulcscsontjára feszül, karmai a nyakára vetülnek, a másik pedig, mintha kétségbeesetten csapkodna, hogy a levegőben maradhasson, a sárkány testének ellentétes oldalán helyezkedik el. A festett formában is tekintélyt parancsoló fej a másik kulcscsontjára fekszik, apró görbületet vetve, ahogy a csont kidudorodik a bőre alól. A hullámzó minta egy részen átnyúlik a hátára is, a gyík zászlós farka pedig, többszörös hurkot vetve, a köldöke köré tekeredik. A bőröm forrósodni kezd, ahogy végigtekintek rajta. Az ujjaim remegnek, mikor felemelem a kezem, és elindulok az alhasától, ahol a sárkány farka az utolsó centiméter erejéig sejtelmesen eltűnik a nadrágja korca alatt. Végigsimítok a játékosan tekeredő vonalakon, tekintetemmel is végigkövetve az ujjaim nyomát. A bőre hidegebb az enyémnél, kellemesen hűsíti az ujjbegyeimet. Érzem, ahogy a pulzusa gyorsulni kezd, amint a mellkasát, majd a kulcscsontját érintem. Ujjaim a nyakán futnak végig, mire kirázza őt a hideg. Megkerülöm, mikor a minta a hátára vezeti a kezem, de nem szakítom el a bőröm az övétől. A jobb lapockáját egy francia kártya joker lapja díszíti, a másik oldalra pedig egy szárny simul, leérve egészen a derekáig. Nem állhatom meg, tenyerem a vállára csúszik, mintha attól félnék, hogy teste bármelyik pillanatban a semmibe olvadhat. A bőréhez hajolok, homlokom a hátának támasztom, szememet lehunyva belélegzem az illatát. Felemelem a pilláimat, majd nem húzódok még el, puha csókot adok a hátáról rám nevető bohóc arcára. Érzem, ahogy megremeg ajkaim érintése alatt, és ismét végigfut rajta a hideg. Elszakítom magam a bőrétől, és ujjaimat újra a sárkány pikkelyeire simítva, folytatom, amit félbehagytam. A rajzolatok innen már nem kígyóznak messze, néhány hurok után az ujjam már a kulcscsontján pihen, néhányszor végigsimítva a bestia fején. Felemelem a fejem, és Tatsurou szemébe nézek, miközben leengedem a kezem. Az íriszei sötétebben kavarognak, mint eddig bármikor. A tekintetében ott a düh erőtlen szikrája, amint eldöntött küzdelmet folytat a vággyal, és a vívódás, amely mégis kétségessé teszi a harc kimenetelét. Eldöntöttem. Meg akarom szerezni. Egyik kezemmel kiválasztok egyet a tincsei közül, és szórakozottan tekergetni kezdem, majd továbbhaladva, a többivel is eljátszadozok. Végigfuttatom tekintetem a kezemben nyugvó hajszálak sokaságán. Hihetetlenül hosszú. Emlékeztetnem kell magamat, hogy itt most én vagyok, aki csábít, különben megbabonáz a jeges nyugalmával, amivel tűri, hogy játszok vele, a néhány pillanatra megfeszülő izmaival, mikor a bőröm az övéhez ér, és a vállán, a mellkasán zuhatagként végigfolyó sötét szálakkal, amik minden mozdulatomnál selymesen kapaszkodnak belém, mintha külön életet élnének. Kezeim továbbra is a hajával játszanak, majd néhány tincset az ujjaimra tekerve támaszkodok a vállára, és a másik oldalt hajolok hozzá. Szemeimet lehunyva, lassan emelkedek fel, a szálak végigcirógatják a homlokomat és az orrnyergemet, miközben mélyen beszívom a haja illatát. Az arcom majdnem az övéhez ér, mikor kifújom a levegőt. Érzem, ahogy megremeg, amint a leheletem ingerli a bőrét. Elhúzódok tőle, egy ideig csak nézem őt. Talán azt próbálgatom, meddig bírom még, vagy csak jól esik a látvány, nem tudom. Annyira más, mint én, szinte fel sem tűnik, hogy a vonásai egyeznek az enyémekkel.
- Tényleg megteszed, amit mondok? – a kérdés inkább úgy hangzik, mintha azt mondtam volna: „Ha egyszer ezt mondtad, meg is fogod tenni…”. Bizonytalanul bólint, a szemében mintha pillanatnyi félelem tükröződne. Tudhatok valamit, ha képes voltam elérni, hogy egy ilyen ember így nézzen rám. - Csókolj meg… - közelebb lépek hozzá, és a szájára szegezem a tekintetem, majd feljebb haladok, és a szemébe nézek. Pontosan tudom, hogy nemet fog mondani…
- Nem tehetem… - elkapja rólam a pillantását, és megrázza a fejét. Hátrébb lép.
- De tennéd, igaz? – követem őt, és ismét csupán centiméterekre állok tőle. Már majdnem suttogok, a hangom kissé rekedten cseng. Olyan közel vagyok hozzá, hogy nem lehet képes nem a szemembe nézni. Pillantásomat felváltva függesztem hol az ajkaira, hol pedig a szemére, miközben a kilélegzett levegőmmel ingerlem a bőrét. Hátrébb lépek, de továbbra is őt nézem. Felemelem a kezem, és végigsimítok a szája sarkában díszelgő dobókockákon. Nagyot nyel. A légzése elakad, mikor a bőre az enyémmel találkozik. Szinte felkap, ahogy a falhoz vág, miközben egyik kezével leszorítja a csuklómat, a másikkal pedig a derekamat tartja. Erőszakosan csókol, a fogaink is összekoccannak, ahogy ajkai éhesen falják az enyémeket. Mindkét kezével lefog, így esélyem sem lenne hozzáérni, de nem esek kétségbe. Szétnyitom neki az ajkaimat, így mélyíthetek a csókon. Harcba szállok a nyelvével, nem hagyom neki, hogy leigázzon. Ajkai már-már a fájdalom alsó határáig harapják, tépik az enyémet, az érintésével büntet, amiért ellenkezek, meg akarja mutatni, hogy nála van a póráz vége. Viszonzom a vehemenciáját, néhány pillanat erejéig talán az irányítástól is megfosztom őt. Nyelveink most az ő szájában találkoznak. Felfedezőútra indulok, végigsimítom a fogait, az ajkai belső felét, majd nyelvemmel ádáz csatába hívom az övét. Végigharapdálom az alsó ajkát, majd finoman beszívom, mire a számba sóhajt. A csók ismét az ő dominanciája alá kerül, ujjai elengedik a csuklóimat, és végigsimítva az oldalamon, a csípőmet markolva kötnek ki. Magához húz, lüktető ágyékát az enyémhez szorítja, mire mindketten belenyögünk a csókba. Átkarolom a nyakát, ajkaim megadóan fogadják a nyelvét, amint követelőzve utat tör magának az enyém felé. Lép egyet, mellkasa az enyémnek feszül, a lapockáim keményen a hideg kőnek ütköznek, ahogy testével szinte a falba ágyaz engem. Ujjai a pólóm alá csúsznak, bejárják a hasfalamat, majd egyre feljebb simítva rajtam az anyagot, végül teljesen megszabadít a ruhadarabtól. Finoman az ajkaimra harapva rövid csókot ad, majd lefelé kezd haladni a testemen, fogaival végigkarcolva az arcélemet, és továbbhaladva a fülem irányába. Apró csókok borítják el a nyakam bőrét, a kulcscsontomat, fejét a vállgödrömbe fúrva lélegzi be az illatomat. A levegője selymesen csiklandoz, fejemet hátrahajtva sóhajtok fel az érintése nyomán. Ujjaimmal a hátán kalandozok, majd tenyerem lejjebb simul a derekára, kíváncsian bebújva a nadrágja alá is. A nyakát kezdem csókolni, ajkaimat szorosan a bőrére tapasztva vöröslő foltokat hagyok rajta, majd puha harapásokkal árasztom el a kulcscsontját, hogy aztán vágytól átitatott csókjaimat a mellkasára simíthassam. Tenyerei a combomra simulnak, ösztönözve, hogy a dereka köré fonjam a lábaimat, majd kezeivel a fenekemet markolva, egy határozott mozdulattal az ölébe ránt. Mindkét lábammal engedelmesen ölelem őt, csak a teste tart engem, amely szorosan a falhoz présel, és az a keze, amelyik éppen nem az alsóm szára alatt kalandozik. Ujjaim a hajába csúsznak, fejemet hátravetve nyögök fel, mikor végignyalja a szegycsontomat, majd fogait finoman a környező bőrfelületekbe mélyeszti. Ajkait a hasfalamra tapasztja, lilás foltokkal megbélyegezve a bőröm, ujjai pedig a gerincem mentén futnak végig, mire az idegeim már nem bírják tovább. Az álla alá nyúlva felemelem a fejét, hogy ajkaira marhassak, majd lejjebb csúszva a testén, még szorosabban ölelem őt, merevedésemet az övéhez szorítva. A számba nyög, majd velem együtt ellép a faltól, és megfordulva, az ágyam felé vesszük az irányt. A matracra dönt, melyből már rég elillant a testem melege, így kellemesen hűsíti felhevült bőrömet. Mély csókba vonja az ajkaimat, miközben ujjai az alsóm alá férkőzve kezdik legördíteni a csípőmről az anyagot. Az én kezeim is elindulnak a testét fedő ruhadarabok irányába, és kis segítséggel remegő ujjaim nemsokára már a meztelen bőrét érinthetik. Végignyalja az alhasamat, majd ajkai a köldököm körül játszadoznak, miközben ujjai mindenhol ott vannak a testemen, hihetetlen érzékkel találva meg az erogén zónáimat. Tehetetlenül vonaglok alatta, az ellenállás legapróbb szikrája is kiszállt már belőlem. Elérte, hogy szinte követeljem, tegyen velem, amit csak akar. Kívánom, hogy birtokoljon, a tulajdona akarok lenni, azt akarom, hogy parancsoljon fölöttem. Felemelkedik hozzám, a bőre végigperzseli az enyémet, ahogy finoman rám nehezedve, mint a ragadozó, mikor becserkészi a prédát, gyilkos lassúsággal mászik fölém. Ajkai az enyémekbe kapaszkodnak, s mikor meztelen férfiassága az enyémet érinti, egyszerre nyögünk egymás szájába. Megszakítja a csókot, majd végigsimítva a szám bőrén, mintha csak a nyelvével tenné, ujjaival az ajkaim közé férkőzik. Megértem a célzást, így igyekszek minél nedvesebbé tenni a bőrét. Az éjjeliszekrényem fiókjában akadna síkosító, de úgy érzem, ez egy gesztus kettőnk közt, másfelől pedig, elnézve az éhes tekintetet, amivel engem néz, és ahogyan közben az ajkát harapdálja, kifejezetten tetszik neki a látvány, amint ajkaimmal úgy kényeztetem az ujjait, ahogyan azt egy másik testrészével tehetném. Mikor úgy vélem, a keze megfelelő előkészítésben részesült, finoman ráharapok az egyik ujjbegyére, mire elhúzza tőlem, és, még levegőhöz sem hagy jutni, ajkai követelőzve zárulnak az enyémekre. Az elmúlt néhány percben felgyülemlett szexuális energia szinte felrobban kettőnk között. Felnyögök, és önkénytelenül az ajkába harapok, mikor megérzem az ujjait magamban. Átkarolom a nyakát, ajkai védelmezőn simulnak az enyémekre, így próbálva enyhíteni a bennem feszülő ujjak okozta kellemetlen érzést. Haja az arcomba hullik, selymes érintésével nyugtatva a bőröm, így nemsokára a sóhajok már nem a fájdalomtól törnek fel belőlem. Felhúzom a lábaimat, megkönnyítve neki, hogy belém hatoljon. Ingerlően futtatja végig ujjait a combjaim belső felén, miközben megtartja őket a csípője mellett. Fejét hátravetve, kéjesen felnyög, mikor testem befogadja az övét, én pedig, kihasználva a kínálkozó alkalmat, lecsapok a nyaka bőrére, amely szinte felkínálja magát a csókjaimnak. Teljes hosszában érezni akarom őt magamban, így felhúzott lábaimmal átkulcsolom a csípőjét, amire válaszul egy elégedett nyögést kapok a nyakam hajlatába. Felsóhajtok, ahogy a tűzforró lehelete égeti az izzadságtól nedves bőrömet. Elvesztem a fejem, már nem vagyok képes elfojtani a nyögéseket, ujjaim a hajába csúsznak, görcsösen szorítva a tincseit, alsó ajkamat beharapva, önkontroll nélkül vonaglok alatta. Tetszik neki a látvány, ajkai elégedett mosolyra húzódnak, ahogy ködösen csillogó tekintetét végigfuttatja rajtam. A szemébe nézek. Íriszei hol éhesen tapadnak a testemre, hol fátyolosan felizzanak, ahogy gyorsítja a tempót. Ajkaimmal ismét egy csókba invitálom őt, nyelveink már-már fojtón simulnak egymásba, miközben felváltva nyögünk egymás szájába. Szó szerint felsikítok a gyönyörtől, a szoba képe foszlani kezd, a szemem előtt színes pontok táncolnak, mikor egy-egy mélyebb lökésével eléri bennem azt a bizonyos pontot. Hátravetem a fejem, az izmok megfeszülnek a nyakamon, a lélegzetem elakad, körmeim önkényesen marnak a hátába. A sikolyomat doromboló hanggal jutalmazza, majd megérzem magamon az ajkait, amint hűsítőn simulnak a nyakam, az állam bőrére. Az eszeveszett tempó még tovább fokozza bennem a feszültséget, az ő nyögései pedig abba sem maradnak, ahogy az összes létező helyet végigcsókolja rajtam, amit ebben a helyzetben képes lehet elérni. Ajkai végül kétségbeesetten tapadnak az enyémekre, a megváltást várva tőlem, mikor mindkettőnket elér az orgazmus. A számba nyög, és még mélyebben csókol, amíg még néhány utolsót lök rajtam. Hosszan sóhajtok ajkai közé, olyan szorosan ölelve őt a kezemmel és a lábaimmal, hogy a teste szinte megnehezíti a légzésemet. A fejem hátrabukik a matracra, szaggatottan veszem a levegőt, tenyereim erőtlenül simulnak a hátára. Végigfuttatja ujjait az arcomon, az ajkaimon, tekintetével követve útjukat, majd felemelkedik hozzám egy utolsó csókra. A mozdulatot szinte szenvedve teszi meg, ajkai megnyugvást keresve bújnak az enyémek közé, mielőtt elszakadva tőlem, zihálva rám hanyatlana. Teljes súlyával rám nehezedik, és ahogy a mellkasa izzadtan az enyémhez tapad, úgy érzem, a szíve a lapockáimon dörömböl, hogy kijuthasson a testéből. Fejét a nyakamhoz hajtja, a vállgödrömben érzem, ahogy szapora lélegzetei puhán megcsiklandozzák a bőrömet. A haja selymesen takarja be az egész hátát, a mellkasomat, és a nyakamat is. Halkan felnyögök, mikor kihúzódik belőlem. Nem gördül le rólam, feljebb tornázza magát a testemen, és a fülem tövét kezdi csókolni, majd ajkaival az arcélem felé halad, játékosan harapdálva a bőröm. Elhúzódik tőlem, és a szemembe néz, miközben ujjai végigfutnak az ajkai nyomán, majd megállapodnak az állam alatt, maga felé fordítva az arcomat. Egyszerre mozdulunk egymás felé, ajkaim engedelmesen szétnyílnak előtte, mikor megérzem a bőrét az enyémre simulni. A csók elmélyül, nyelveink rapszodikus táncot lejtenek, hol az én, hol pedig az ő szájában egyesülve. Nincs már nyoma a kezdeti hévnek, nem harcolunk, egyikőnk sem akar kitörni a szerepéből. Irányít, de nem akar parancsolni, figyel minden rezdülésemre, én pedig megnyugvással simulok az ölelésébe, átadva magam neki, és befogadva őt…
- Mikor mész vissza? – félig rajta fekszek, keze a derekamon pihen, fejemet a vállára hajtom, ujjaim pedig szórakozottan rajzolják át a mellkasán terpeszkedő mintákat.
- Ato de~! – nyafogva ejti ki, elnyújtva az utolsó szótagot, a vége pedig már alig érthető, mivel időközben átfordított minket, így ismét én kerültem alulra, fejét pedig a nyakam hajlatába fúrta. Mormog még valamit, de azt már elnyeli a vállgödröm, a felismerhetetlenségig eltorzítva a szó hangalakját.
- Azért, ahhoz képest, hogy nem akartad, elég szép teljesítményt mutattál be… - jegyzem meg vigyorogva, mire felemelkedik hozzám.
- Te is tudod, hogy nem így van.
- Tudom. – fölényeskedve, tárgyilagosan ejtem a szavakat. Elértem a célom, szemöldökei gyanakvón összerándulnak, mielőtt válaszolna.
- A te hibád. Aljas módon kihasználtad a helyzetet… - belemegy a játékba, színpadiasan felhúzza az orrát.
- Megcsókoltál álmomban. Az sem volt kevésbé aljas… - édesen elpirul, mikor kimondom.
- Kuss legyen, akkor is te kezdted! – mosolyogva hajol az ajkaimra, és játékos csókba vonva őket, megakadályozza, hogy válaszolhassak. Az ajkaiba mosolygok, mire, kihasználva a pillanatnyi szünetet, önkényesen beengedi magát a számba.
- Aludjunk… - indítványozom, mikor elszakadunk egymástól. Ha így folytatja, a szomszédok kénytelenek lesznek még egy menetet végighallgatni… Oldalasan fekszünk az ágyban, a hátam a mellkasához simul, egyik keze a hasamon pihen, az én tenyerem pedig a kézfején. Fejét a vállamra hajtja, lélegzete a fülemet cirógatja. Hallom, ahogy a szuszogása egyenletessé válik, és én is elalszom a karjaiban…
Talán néhány óra elteltével a simogatására ébredek, ahogy ujjai lágyan végigfutnak az arcomon. Még mindig éjszaka van, a kinti sötétségben reflektorként világít a hold, és az ezüstösen fénylő csillagok. Tatsurou már felöltözött, csak a kalapja pihen mellette az ágyon.
- Mennem kell… - suttogja.
- Muszáj? – morcosan emelem rá álomtól homályos tekintetem, miközben az érintésébe simulok.
- Muszáj… - álmosan felemelkedek, majd kimászok az ágyból, mire ő is feláll a helyéről. A földet nézem, elrejtem előle a fájdalmat a szememben. Nem akarom, hogy elmenjen. Az állam alá nyúlva felemeli a fejem, és a szemembe néz. Hozzám hajol, ajkai vigasztalóan simulnak az enyémekre. Átkarolja a derekam, a kabátja anyaga puhán érinti a meztelen bőrömet, ahogy közelebb húz magához. Miután szétválunk, nem enged el, homlokát az enyémhez támasztja, úgy néz a szemembe. – Visszajövök. – megsimítja az arcom, ujjai bejárják az ajkaimat, az államat, majd lejjebb haladnak a nyakamra, és a kulcscsontomnál kötnek ki. A vállamnál fogva egy utolsó, szenvedélyes csókba ránt, nyelvével újra felfedezi az ajkaimat, aprókat harapva a bőrömbe - vés engem az emlékezetébe. Összekulcsolja az ujjainkat, mielőtt elhúzódik tőlem, én pedig kétségbeesetten fonom szorosabbra egymásba olvadó tenyereinket. Ellép tőlem, felemeli a kalapját az ágyról, de még nem teszi a fejére. Nem eresztem el, követem őt, míg ki nem érünk a folyosóra. Szembefordul velem, az ujjaim elengedik az övét. Rám néz, mielőtt a kalapja árnyéka elrejtené előlem a tekintetét. A szemében ígéret van. Vissza fog jönni. A lábai halványulni kezdenek, helyükre hidegen nyomul be a folyosóról beszűrődő sötétség. Már csak a felsőtestét láthatom. A torkom összeszorul, a szememet marja a visszatartott sírás. Az arcára tapasztom a tekintetem. Még éppen látom, ahogy a kalap karimájának sötét árnyéka alól egy könnycsepp gördül elő, és végigszántva az arcát, végül a padlón folyik szét. Ajkai hangtalan „aishiteru”-t formálnak, mielőtt teljesen eltűnne. A nevét suttogom, de már a semmibe foszlott, csak a könnye maradt utána a parkettán. Utat engedek a cseppeknek, amik már szinte szétégették a szememet. Vékony, sós patakok törnek elő a szemhéjaim alól, végigfolyva az arcomon, majd lecsöppennek a mellkasomra is. Az ágyamba dőlök, és a párnák közé fúrom az arcom. A szoba üresen ölel körül, nem hallom a lélegzetét, nem érzem magam mellett a teste melegét. A zokogásom pengeként visszhangzik a hidegen tátongó szobában. Felemelem a fejem, hogy zsebkendőt keressek az éjjeliszekrényemen. Sírni is elfelejtek a döbbenettől: a polcon egy fél pár fehér kesztyű pihen, kiválva a könyvek és dísztárgyak rengetege közül. Kinyúlok érte, és megérintem. Nem akarom elhinni, hogy ott van. Az arcomhoz simítom, és mélyen beszívom az illatát. Tatsurou… Felkelek, és a kisétálok a folyosóra. A könnycsepp még nem száradt fel, így felitathatom a kesztyűvel. Egy fél pár kesztyű, és egy csepp fájdalom, ami belőle maradt nekem… megígérte, hogy visszajön. Visszabújok az ágyamba, és összegömbölyödök a takaró alatt. A matracból halványan sugárzik Tatsurou illata, selymesen nyugtatva az érzékeimet. A kesztyűjét ölelve alszom el, a könnyeimmel álomba ringatva magam.
Megígérte, hogy visszajön.
Hiszek neki…
...remélem, ti is. :]
Bai~^^
|
