Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje: http://teveclub.hu/naplo/181771
|
hangulataim
Hát ma szélsőségesek a hangulataim...Hogy mennyire? Talán az alábbi pár vers és idézet tükrözi egy részét...
Szabó Lőrinc verseiből most csak pár
PISZKOSSÁGOK
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
- megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el.
AMI MENTHETŐ
Megúntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,
úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.
Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyermekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,
és ez már így lesz, amig élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent,
s nem bánom, hogy tönkremegyek:
így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.
IMA A GYERMEKEKÉRT
Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom.
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!
HAZÁM, KERESZTÉNY EURÓPA
Útálom és arcába vágom:
- Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált - óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?
HAZÁM
Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
már érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
A megbocsátás képessége
A megbocsátás képessége Istentől származik. Megbocsátani annyit jelent, mint a megbocsátáson túl a szívünket is átadni. Megbocsátani annyit jelent, mint a másiknak vétkét magunkra vállalni, szeretetünkre váltani. A megbocsátás titkos felhívás arra, hogy önmagunkat legyőzzük és önmagunkat elfelejtsük. Mindez azért nehéz, mert az ember legérzékenyebb pontját érinti, a személyes méltóságunkat, ezért minden megbocsátás egy hősies tett. Amikor megbocsátunk, akkor a másiknak és önmagunknak egy új esélyt adunk, hogy újra szerethetjük és újra szerethet bennünket. Valahol ez azt jelenti, hogy egészen oldozzuk fel a másikat, tegyük szabaddá, engedjük, hogy újra szülessen, és ezáltal segítsük megtalálni számára az újrakezdést. Megbocsátásunk azt jelenti, hogy bízunk a másikban és hiszünk a vétkek eltörlésében. S így történik meg saját magunk legnagyobb legyőzése, amely benső szabadságunkhoz vezet.
(Henri Boulad: A szeretet dimenziói)
Az irisórai szarvas
Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.
A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.
A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.
És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.
És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.
Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel borjak között.
És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek...
De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.
S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája -
s a ködbe hördült, mint az orgona.
Áprily Lajos
|