Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/181771
|
álmoskás
A tanya
Beteg fiacskámnak mesélem
Búcsúzva már a dombra száll a nap,
a házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öbliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá arany ködöt szitál...
És hirtelen - csalódás? látomány?
halk reszketés fut át a kis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, zengő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.
S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncterem,
a kert arany gyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémánt fény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek.
Palánk tövéből égre nő a bab
és Póli néni seprűnyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián,
Maros vizén - az Óperencián...
Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vigan lakik
holdfényes éjszakákon hajnalig.
De hogyha földereng a szürke fény
és elbődül az első kis tehén,
a forgó kastély is döbbenve áll
s tündéri népe messze visszaszáll.
És szürke ember, állat szerteszét
megkezdi újra szürke életét.
Áprily Lajos
Vigasztaló vers
Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.
Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.
Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.
Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!
A tűz az ormon
Kis esti láng
rokkant a csúcsra távol.
Szakadt szilánk
a hűvös este csillagából.
Valakit ott
a hold álomba ejtett:
tüzet szitott,
de gallyat rakni elfelejtett.
S most már remeg,
piheg a lobbanása:
bágyadt, beteg
madárszívecske dobbanása.
Piros szirom
üszkös, fekete ágon,
olyan finom,
elfújná esztendős leányom.
Alvó vadász
vagy bundás kecskepásztor
ott éjszakáz,
de nem tud még a hamvadásról.
S ha felijed
s meglátja fenn a holdat:
hulló, hideg
harmattól fázva összeborzad
Thalis Silvenier
Álmodj szépeket
Valahol, távol a való világon,
Messzi túl a Képzelet-Határon,
Van egy egészen piciny ország.
Az a hely, ahol az álmokat írják.
A szép álmokat zsákokba varrják,
S aztán kis manók mind széjjelhordják.
Viszik a világ minden részére,
S belehintik az élők szemébe.
Egy álommanó hozzád is elért.
Leteszi zsákját, bedugja kezét
És belemarkol a tündérporba,
Hogy a csillámot szemedbe szórja.
Csipetnyi manó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.
Óvatosan homlokodra lépket,
S arcod simogatja. Ugye érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj szépeket
|
