Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/181771
|
játék?
Kormorán Benkő Péter
Neked játék...
Neked játék, nekem szerelem, neked a fény és a végtelen.
Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.
Arcul csapott magányunkra rászáradt illúziókkal, kétsornyi hír lett az életem.
S ami szép, azt csak képzelem.
Neked eső, neked havazás, neked maradt a tisztaság, fehér lepedőn.
De záporverte homlokodra jeleket karcolt az idő,
mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne, mert nem lehet,
mert nem lehet,
mert amit nem lehet, az az élet, mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz.
Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak sohasem lesz vége.
Neked játék, neked szerelem, neked a fény és a végtelen.
Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.
Csak tovább roncsol a vágy, az eltévedt boldogság.
Kit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk, s ránk gyújtotta házunk.
De nem, nekem szép így is, nekem szép a volt, s a lesz is,
még ha a bűnnel házasságot kötsz is.
Hajnali házak csendjét ma még titokban zárjuk,
a kulcs halott fémtestként postaládánkba koppan,
mint startpisztoly dörren a meneküléshez,
mert futni kell, magam, magad ellen,
mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,
s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét.
De itt ez csak per, itt ez csak büntetés.
Neked játék, neked szerelem, neked fény, nekem a végtelen
A közös bűn, a hiányzó értelem.
Mi neked küzdelem, nekem a félelem.
Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak.
De most ami volt, s ami lesz odaadod másnak.
Ez most a búcsú és a kezdet is.
Ez most fájni fog, még ha tudjuk is.
Mondd, gondolsz-e rám
Mikor egy Este,
otthon egyedül talál,
az ablakon kinézel, de semmit se látsz
mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből
az idő elszivárog
és elfelejtett szavak után
nem fordulsz már vissza
mondd gondolsz-e rám?
Megteszel mindent úgy csinálsz, mintha élnél,
órádra nem nézel, elrohansz mielőtt sírásra
görbülne szád mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza
imád az égbe, hallgatásod földre száll
mondd gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok
magadat a tükörben oly öregnek látod
mondd gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod és
napról-napra árulod el titkaid másnak
mondd gondolsz-e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben
te egyedül gömbölyödsz fészkedbe
mondd gondolsz-e rám?
Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon,
de legbensőbb titkaid nem érti új barátod
mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd tudod,
szép lesz újra minden.
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben
Igaz lesz minden szó
a csókok szívhez érnek
s a madarak a messzi délről
lassan hazatérnek
S én várni fogok, mert várni kell arra:
aki nem jön el.
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
de hajnalban a derengés új reményt üzen.
Éhes madár a reggel, az emlék megpihen
akit az éjjel vártam nem jön ma sem el.
Ha most kérdeznél...
Ha most kérdeznél,
elmondanám
Volt egyszer egy este
amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam
téged kereslek.
Fáztál,
és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
s a bátortalan vágy,
hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól,
nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még
voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat,
az örömök, a kínok.
Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom,
illúzió volt minden
Nem volt igaz az ölelés...
...De nem fáj már: a Nincsen.
Most már szinte mindegy,
mit írtam akkor
mit éreztem éppen
Már nem karcol több csíkot a bánat
az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még,
mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve
semmit sem találunk
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit
mert nem tudhatjuk mi jön még
meddig tart:
a Meddig?
Ne mondj semmit még,
így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép:
amit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
Jó reggelt ... az éjszakánknak vége
S megkapod az életet,
az életért cserébe.
Most legyünk csendben,
mert ránk zuhant az ég
Felállni nem lesz könnyű,
hallgassunk
most még...
Már nem...
Már nem hallom, egy soha sem volt perc
fülembe dörömbölő csendjét,
már nem hallom, amit kerestem
s hogy kerestem is csak emlék.
Te magad akartál lenni
de mit kellett volna tenni ?
Amit akarhattunk volna,
az megmaradt :
az semmi !
mese, hogy volt egy öregember,
s egyszer hullt a hó.
De az apóka ,
s egy néni, azt mondták :
mégis, talán mégis.
Mégis védik,
ami megmaradt.
Hogy legyen úgy, ahogy az élet kéri
ahogy senki nem érti,
úgy legyen
mégis.
Lesz valaha egy új világ,
mely megérti : mi fájt.
Mely arról szól, hogy volt két ember
ki ugyanarra várt.
Mindkettő gyenge volt
vétkezett.
Önmaga,
s a másik ellen.
Nem tudhatták mit hagynak el :
hogy emberük az ember.
Az Egyik csak élt,
a Másik csak kért
csak szeretett csak úgy senki ellen.
De az Egyik nem vette észre
s megölte őt
önmaga,
s a másik ellen.
Ha olvasod a mesét,
sírsz majd anyáddal
sírsz ott a sírnál
ahol temetsz majd engem is
ahol késő már, ha hívnál.
Nem szégyen az a forradás,
melyet titokban mutattál,
mely az a seb, hogy találkoztunk
hogy önmagadban láttál.
Most nagyon kéne
valaki átöleljen,
elhiggye
őszintén szeretném :
nagyon szeressen úgy,
ahogy én is szeretném.
Jó lenne most..
ne kelljen arra várni
mit szól a világ ?
Jó lenne semmit se látni.
Jó lenne hallani lépteid a lépcsőn,
hogy jössz,
mert döntöttél
nem kell többé az álmot várni
az álmot :
Ha itt lennél.
Mert nincs még
nincs késő.
De annyiszor volt már szó
olyan szó,
ami a végső.
Mindent szétrontottam magam körül,
mert tudtam reád vártam.
Már tudom nincs értelme
mégis ezt kívántam.
Most még ne mondj semmit
Most még ne mondj semmit
Majd akkor, ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit
Csak akkor, ha döntöttél
még ne mondj semmit addig,
míg nem érted, mit tettél
ne mondj semmit még,
mert nem vagy
nem jöttél.
Most még nem létezünk,
csak játszunk
csak játsszuk, hogy élünk,
mert ez nem az,
amit akartunk,
mert, amit akartunk:
attól félünk.
Most még ne add nekem,
mit mástól elvettél
most még ne mondd már akkor
már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit.
majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad,
melyek vége nem a pokolba szakad.
Majd, ha megszültük egymást,
nagy vajúdás után
Akkor mondd:
Nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben,
hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat,
mit látni nem akartunk.
Lerombolt vágyak mellettünk,
melyek közt lelkek bolyongnak
akik közt megszűnt a kapcsolat,
csak látszat az
mi megmaradt.
Most még
próbálj szállni.
Ne légy vergődő madár,
Légy Te a vándor,
ki végül hazatalál.
De én
hadd mondjam azt
szeretlek...
....s ezért én elmegyek,
hogy ne bántsalak,
ne legyen több bűn,
mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét
Ha majd fájni kezd:
a Nincs többé
Értelmet kap:
mi volt a Volt
s mi volt: Miért
Egyet megtudsz majd biztosan,
Lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged
mindennél jobban szeretett.
Elmegyek
ne bántsalak többé,
elmegyek,
mert szeretlek
szeretlek örökké.
Mielőtt bármi
Nem tudok mindent,
s amit tudok azt sem értem.
Meghalt a mesemondó bennem
rövidre szabott időben.
Pedig a végtelenbe születtünk,
hol galambok szállnak az égbe,
Amiért könnyezünk,
az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal,
de elmenekülsz buta érveléssel.
Félsz érinteni szárnyát,
mert a múlt csontig éget.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol,
mondod, csak mondod
a félkrajcárt sem érő bölcsességet.
Nem veszed fel a telefont,
Ez az istálló kiégett.
A paripák messze futottak,
Ki a szabad térbe.
Vakon botorkálsz utánuk
Lenézel a mélybe,
Csak egy lépés hiányzik,
Az utolsó...
Egy kéz hiányzik,
Pedig száz nyúlna érted...
Új kunyhót építeni félsz,
fészked eddig védett.
Csodákról szólnak álmaid,
a semmiről írsz meséket.
Azt hitted tudsz mindent,
most mégsem érted.
Meghalt a mesemondó benned
rövidre szabott idejében.
Pedig aznap este hullott az első hó,
jégkristályok készítettek koronát neked,
A forralt bor, kenyeres lángos illata,
a vásár forgataga volt az áldás.
Veled
Aztán a csend. Aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
És nem hallod azóta cipőd alatt
a ropogó havat.
És nem látod azóta a rügyező fákat
az ölelő napsugarat.
Nem ismered fel azóta
A belső hangokat.
csend van, félelem,
Mert kémeket küldött a gyáva értelem
Nem vetted észre,
Angyal szállt válladra.
Szárnyával suhintott, nézz messzire,
S a pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.
csend van, félelem
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
Egy nap döntöttél,
Ne parancsoljon a mélybe a sátán szava.
Megpróbáltál élni, házat bevakolni,
Hová hazatérhetsz, mi otthon, mi haza.
Aztán újra csend lett, újra a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
|
