Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/181771
|
Csakazértis Holló!!!
Gery varjának tiszteletére :-)
Aki szerintem Holló
Edgar Allan Poe
A Holló
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
„Vendég lesz az „, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? „
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? „
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S „Uram „, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek. „ S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra! „, - halk, sóvár
Hangon én búgtam: „Lenóra! „ s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már! „
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár? „
S szólt a Holló: „Sohamár! „
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: „Sohamár. „
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. „Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll. „
S szólt a Holló: „Soha már! „
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
„Úgy lesz „, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: „Soha - soha már! „
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: „Soha már! „
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
„Bús szív! „, búgtam, „ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „
„Látnok! „, nyögtem, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „
„Látnok! „, búgtam, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár? „
Szólt a Holló. „Soha már! „
„Ez legyen hát búcsúd! „, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
Fordította: Tóth Árpád
Allan Edgar Poe
A holló •
Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél
Régi, bűvös foliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen,
„Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen,
Az lehet, más senkisem.”
Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.
Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
„Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen,
Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen:
Az lehet, más semmisem.”
Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
„Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.”
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
Künn az éj, más semmisem.
A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: „Lenóra”
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem
A visszhang, más semmisem.
A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
„Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron,
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem,
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem”.
Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.
Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
„Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?”
Szólt a Holló: „Sohasem”.
És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: „Nem örök a csoda sem,
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -”
A madár szólt: „Sohasem”.
Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz
„Bamba szajkó”, így beszéltem, „nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen,
Hogy már többé „Sohasem”.
Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen,
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: „Sohasem”.
Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen,
Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, Sohasem!
Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen,
„Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!”
Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Jós! felelj nekem”, könyörgök, „bármi légy, angyal vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam -
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?”
Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Jós! felelj nekem”, könyörgök, „bármi légy, angyal vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?”
Szólt a Holló: „Sohasem”.
„Pusztulj innen a pokolba” ordítottam fuldokolva,
„Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: „Sohasem.”
És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!
Fordította: Kosztolányi Dezső
A holló
(fordította: Babits Mihály)
Egyszer -- únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre
ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan -- dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
-- Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
-- Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fújó, vájú, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem --
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
-- Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan
koppan:
S amint könnyü lépte dobban -- koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" -- s ajtót tártam csöndesen:
-- Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!"
-- kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang -- más semmisem.
Visszamenve a szobába -- lelkem ég, a fejem kába --
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam -- meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
-- Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve
szárnyát
Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy
idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn --
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült -- és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" -- szóltam -- "te se
vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól
kimondott
S válaszolt szavamra -- bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élo még nem ért, hogy egy beszélo
Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen --
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
-- És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta
folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csorét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is -- nem lesz reggel
nyoma sem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" -- mondtam -- "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem --
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
-- Mint hogy: 'Soha -- sohasem'."
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott
lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte és mért ismétli vészesen --
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tunodtem magamban, noha egy betut se mondtam
A madárhoz -- s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledolt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szello kel s lengve titkos
füstölokkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" -- nyögtem -- "égi vendég szállt le hozzád
lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! jós, madár vagy
gonosz lélek!
-- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva -- mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? Megenyhül-e zord sebem?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! Jós, madár vagy
gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl -- "sátán
vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vízen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csorödet szívemből s hagyj magam, míg
elveszem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak
fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul -- sohasem.
|
